Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-11 / 45. szám

IV. évfolyam. 45. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1909 november 11.

y

ELŐFIZETÉSI ÁRAK áÉlfe OKk B jfi JWlfo jÉ| (É SÉ H áPCl * ÉP« SZERKESZTÖSEG :

I npnuni 11 iPinn?

Kitai I 11 \ 11 ■ 1 I I L 1 \ n lm 9»"

I IIifi 11 lg | ÉI I Ifi i fii Ifi Ifi

l im u nifii uiJiifiii "

Egyes 20 BV IP ^g£ W£ WSfimßr ^gpr !§jP PpB

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Modern társadalom.

(K.) Aki társadalmi életünket, az egymással érintkező emberek modorát, azt a hangnemet, melyet társaságban, az asztalnál, színházban, hangversenyteremben s báli éjszakákon jelenben használni szokás élénkebben megfigyelte és megfigyeli, az egy különös és alapjában véve sajnálatos tünet tanúja lesz, mely nemcsak moralitás szempontjából, de a jó nevelés alapvető törvényei szempontjából is a legerősebb bírálatra szorul.

A társas érintkezés modern formái nem felelnek meg azoknak a követelményeknek, melyeket a jó erkölcs, a kultúra előrehaladása előir, hanem olyan irányzatokba csap át, mely már szélsőségénél fogva is megrovásunkra érdemes.

A legtöbb ember, ki manapság a < jó társaságban» forgolódik azt hiszi, hogy a modernség jelzője alatt mindazt, mit a korcsmái hősök az ő sajátos mulatozásaikban meghonosítottak, mindaz, mit az utszéli kofaasszonyok szalonképesnek tartanak, bevihetik az általuk folytatott társalgásba, sőt legtöbben nem átalják, a minden rossz kiforrásából, a fővárosból importált tolvajnyelv nem egy szakkifejezését is a beszélgetés, a rendes társalgás nyelvezetébe becsempészni s ezzel nemcsak a magyar nyelv kárát okozni, hanem egyben az erkölcs legelemibb szabályait vérig megsérteni.

Mert legtöbben, ezen modern apostolok közül a szabadszájuságot összetévesztik a szabadelvüséggel s azt hiszik, ha egy két ilyen elfajulását a társadalmi életnek, a jó társaság kénytelen-kelletlen befogadta, a

szabadelvüség alapján meghonosíthatja a szabadszájuság köztársaságát.

Vájjon kinek figyelmét kerülte el már az az éktelen a magyar nyelv idiómájától teljesen idegen kifejezések használata, melyeket egyes arszlánok tekintélyük öregbítésére unos-untalan használnak?!

Vájjon ki nem hallotta volna az «ilyen fiatal», «ilyen öreg» «simon» stb., ki tudná őket mind felsorolni — kifejezéseket, melyek ma már oly annyira divatba jöttek, hogy nélkülök egy rendes társalgás el sem képzelhető. A tolvajnyelv egész szótára ma már minden előkelőbb ház szalonjának asztalán foglal helyet s ahol eleddig Jókai, Arany, Petőfi, Mikszáth zengzetes irodalmáról tárgyaltak, ott most a «Pesti Futár» s a «Fidibusz» szenzációit fejtegeti a közönség.

Vaijon ez a kultúra előrehaladása?! Ebben kulminál az irodalmi élet fellendülése?! A színházakban is azok a darabok aratják a nagy és osztatlan sikereket, melyekben olyan kérdések s olyan hangnemben feszegettetnek, melyek épensággel nem bírják az olyan nyilvánosságot, mint a minőt a színpad erősen világított deszkái szolgáltatnak.

S ez képezi a modern társadalmat. Mindenütt a rideg kérlelhetetlen igazság. A gyermeket nevén nevező puritánizmus, mely nem átalja megmérgezni azok lelkületét, akiknek tanulságosabb, egészségesebb levegőjű irodalommal s egyéb kulturális segédeszközökkel nemeslelküséget, törekvő ambíciót, igyekvő munkaszeretetei lehetett volna beléigtatni. így azonban épen a modern társadalom mindent felvilágosító hatalmával a könnyelműség, a léhaság, az erkölcstelenség öldöklő mikrobáit oltja beléjük s már kora serdülő időkben megmételyezi az ifjúság lelkületét.

Egyetlen szót sem vesztegetnénk erre a témára, ha azt látnok, hogy a többi, kultúrában fejlettebb, előrehaladottabb államokban is hasonló s ily nagyarányú romboló hatását szemlélhetnék a modernség, szélsőirányokba tévedő veszedelmes hatásának. De éppen ellenkezőleg, minél fejlettebb államot figyelünk meg, annál kevésbbé látjuk az erkölcsi métely ily pazar kézzel való szétszórását, az ifjú lelkületek megmételyezését.

Tehát nem ebben rejlik a modernség ereje, nem itt emelkedik csúcspontjára a kultúra s nem ezek a nyomtatványok terjesztik a műveltséget, a jó modort, a társadalmi formák helyesebb kialakulását.

E fertőző métely ellenszereképen csakis az egész társadalom egyöntetű, közös eljárása segíthet. Itt semminemű ügyész, sem kormányrendelet a baj csiráit ki nem üldözheti, az egész társadalom együttes erejére szorul e hibák megjavítása. Álljon össze minden jóizlésü és jóérzésü ember, egy közös ligába, mely kimondja, hogy többet sem azt a hangnemet, melyet társaséletünkben belevinni akarnak, a modernek nem tűrik, sem nem engedik, hogy azok az irodalmi fórumok, melyek a métely szertehintésében közreműködnek, életben maradhassanak. Vonják meg tőlük úgy az erkölcsi, mint különösen az anyagi támogatást. Ne menjenek az olyan előadásokhoz, melyekben az ilyen modern erkölcsök papjai prédikálnak s ne olvassák, ne vegyék azokat a sajtótermékeket, melyek az erkölcstelenség,

Futó Jóska első szerepe.

(Egy vén színész naplójából.)

Irta Pallos Árpád.

Valahol a délvidéken jártunk. Aki ismeri a vidék sziniviszonyait mostanság, az fogalmat alkothat magának arról, hogy minő állapotok uralkodhattak e téren akkortájt, ezelőtt negyven esztendővel.

Nem tudom minő szerencsétlen idea vezérelte direktorunkat e vidékre. Talán kulturmisszió vitte e szláv vidékre ?! Mert annyi tény, hogy soha még annyit nem koplaltunk, mint akkortájt. De ezen nem is volt valami nagy csodálni való, mert annak a vidéknek lakossága nagyobbrészt szerbekből állott, kik a magyar nyelvről, magyar színészetről még azt sem tudták, mi fán termett Sokszor voltunk már abban a stádiumban, hogy beadjuk a kulcsot és a magyar nyelv és kultúra érdekében kibontott lobogónk elbukk a küzdelemben. De aki a madarakat felruházza és élelmet ád a tehetetlennek, az minket sem hagyott éhen veszni.

Rendeztünk olyan szinielőadásokat, hogy egész estenden nem tettünk más egyebet, mint magyar és szerb népdalokat énekeltünk s hozzá majd a csárdást, majd pedig az egyhangú kólót lejtettük.

Ilyenkor aztán volt is publikumunk, mely sürü, láthatlan füstfelhőkbe burkolódzva, rekedt hangjával, széles jókedvében bele-bele kurjantott nótáinkba. S akkor oszt hullott az áldás, ezüst és rézpénz képében tányérunkba, mert belépődíjat senki fia nem fizetett. így azután rövid időre megint csak helyrezökkent pénzügyi mérlegünk félrebillent serpenyője.

Most is egy szerb városkában tartózkodtunk.

De itt már direktorunk élve a politikával, minden másodeste- ilyen vegyes előadásokat rendezett és csak a reá következő napokon áldoztunk Schakespeare, Szigligeti és Katona szellemének, természetesen üres padsorok előtt. De mi ezzel nem törődtünk. Ép olyan hévvel játszottuk szerepeinket, akár csak a Nemzeti Színház közönsége hallgatta volna előadásainkat. így azután az európai egyensúly is helyre volt állítva, a hazafiságnak is eleget tettünk s amellett még sem kopott fel az állunk.

Volt a városkában egy becsületes szabómester és annak, ha ugyan lehetséges még becsületesebb legénye. Futó Jóskának hívták. Jó magyar legény, ki vándorlásai közben került ez istentől elrugaszkodott szerb városkába. Ez a Futó Jóska volt a mi leghívebb s legkitartóbb nézőközönségünk. Ott volt az minden előadásunkon, akár szép idő volt, akár hónaljig érő sárban kellett odaküzködnie. Olyan ájtatosan hallgatta Bánk-bán, Petur, Coriolán és a többi nagy hősök ékes dikcióit, akár a hivő a próféta igéit. Egy-egy érzékenyebb jelenetnél pedig olyan könnyzápor omlott szépen ivezett szemeiből, hogy sokszor még a szereplő színészeknek is megesett a szivük rajta.

Fizetni persze nem fizetett, mert a pénz nála is mindig a legkevesebb volt, ham m az okozott műélvezetért ő varrta meg lerongyolódott jelmezeinket és ő készített, annak-akinek újat is.

így azután szépen megfértünk egymással és rövid Ott tartózkodásunk alatt annyira megkedveltük őt, ő meg színtársulatunkat, hogy valóban nehezen bucsuzkodtunk, mikor ütött a válás órája.

Ott hagytuk a szerb városkát, hogy másutt is terjesszük a magyar szót és másutt is harcoljunk kitűzött kulturmissziónkért.

Ép javában ábrándoztam egy elnyűtt mente

felett, hogy beh jó volna, ha most itt lenne Futó Jóska, mindjárt kireperálná rongyos mivoltát — hát uramfia — akárcsak a szellem időző szavára, betoppant e percben a mi Jóskánk.

— Adjon isten művész uram! — e szókkal köszöntött.

Hát kend mit keres itt minálunk kérdém csodálkozó arckjfejezéssel, — mi jó szél hozta errefelé ?!

Arca piros volt a szégyenkezéstől és nehézkesen tört elő a szó torkából.

— Nagyon megszerettem én magukat és nem tudtam belenyugodni abba, hogy én már többé ne gyönyörködhessek szép szavukba. Azért is fordulok kigyelmedhez, aki mindig jóindulattal volt irányomban, pártoljon be engem a direktornál, vegyen be a társulatába.

E szavaknál már egészen ellágyult és két izzó könnycsepp szivárgott elő szeméből. Hagyta őket legördülni a földre— Hát aztán ott hagyná szép mesterségét a komédiáért ? — kérdém tőte gyengéden feddő szavakkal.

— Ott bizony kérem, mert ha nem lehetek színész, nem ér mán az életem többet egy fületlen pitykénél.

— No ha ennyire veszedelmes a dolog, akkor inkább gyerünk a direktorhoz.

Hamar meg volt a szerződtetés. Direktorunk kapva kapott a használható legényen. Egyelőre azonban csak a ruhatárba osztotta be, kinevezvén őt főruhatárosnak. A fiú arca meg csak úgy sugárzott az örömtől.

— De aztán szerepet is kapok, ugy-e direktor ur?

Kapsz, kapsz fiam, már hogyne kapnál. Csak jól viseld gondját a ruhatárnak, nem fogok megfeledkezni rólad.