Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-04 / 5. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1909. február 4. sorakozzunk és bizonyítsuk be, hogy igenis ebben a kérdésben is mint minden olyanban, amely nemzeti önállóságunk kivívásának, nemzeti jogaink érvényesülésének kérdése felfogásbeli különbség nélkül egységes az egész magyar nemzet. Ha igy harcolunk, a győzelem el nem kerülhető, mert hiszen akkor válságról beszélni sem lehet. Amikor egy változás az előzőnél simább utat nyújt a kibontakozásra, akkor válságról szólni sem lehet, amikor egy kormány törekvései mellett az egész nemzet a maga minden akaratával, minden erejével áll meg s amikor a legelső nap elsöpörne ez a nemzeti akarat minden olyan kísérletet, amely ettől az iránytól eltérő törekvés magvát rejtené magában. r Állami biztosítás. A nemzeti kormány mely eddigi törvényalkotásai terén már több Ízben tanujelét adta a szociális követelmények iránti érzékének ismét egy felette hasznos és az egész gazdasági életre jelentékenyen kiható reformot valósit meg. Az állami biztosítás minálunk még nincsen bevezetve, éppen ezért annak támogatását és a nép rétegeibe való minél szélesebb bevitelét tűzte most ki programmjául, mely végeredményében az állami biztosításhoz vezet. A kereskedelemügyi és földmivelésügyi minisztérium, mint a „Főv. Ért.“ értesül, szakosztályaiban most gyüjteti össze, e fontos actiót természetszerűleg megelőző statisztikai adatokat. A biztosításnak, mint gazdasági intézménynek fontosságát ma hangoztatni szinte nevetséges volna, minden kulturember tisztában van azzal, hogy eredményes gazdasági élet csak úgy folytatható és csakis ott fejlődhetik ki, ahol úgy a gazdaság, mind a gazdálkodó alany jelentékeny részben a biztosítás intézménye tényleg helyet foglal. Magyarország, természeténél fogva is földmivelő állam s igy amilyen érdeke tehát, hogy a gazda társadalom, az államnak eme fontos eleme jólétben sőt exiztentiájában biztositassék s ne legyen kitéve az időjárás személyeinek, épen olyan érdeke, hogy ezek a biztosítások olyon alapelvek szerint valósitassanak meg, hogy azok a legszélesebb körben is elhelyezést találjanak. Körülbelül 12 millió katasztrális hold van hazánkban kalászossal bevetve, az összes kalászos termés körülbelül 96 millió métermázsa, melynek értékét hozzávetőleg 2180 millió koronában állapíthatjuk meg. A gazdasági biztosítás legnagyobb százalékát a jégkárok elleni biztosítás képezi, az idei jégkár értéke, a statisztikai kimutatások szerint körülbelül 38 millió koronát tett ki, tehát az egész kalászos termésnek úgyszólván hatvanad részét. Ez az arány azonban nem általánosítható, amenyiben az idei év rendkívüli kedvező időjárása, igen jótékony hatást gyakorolta a termésre, úgy hogy a fenti eredmény, túlságosan optimisztikusnak mondható. A 2180 millió értékű kalászos termésnek csak egytized része volt az időjárás és sorscsapások ellen, már amennyire emberileg lehetséges, kellőképen vértezve. Tehát az összes termésből csupán 2—300 millió korona volt biztosítva s igy a fentemlitett 38 millió korona jégkárból csupán 8 millió korona térült meg biztosítás utján, mig a hátralévő 30 millió korona érték az elemek martaléka lön. Ennyi vesztesség merült fel csupán a jégkárnál. A tűznél előfordult kárt, illetőleg eléggé beszélnek a következő statisztikai kimutatások: Hazai biztosító-intézeteknél 4798 millió korona külföldi biztosító-intézeteknél 3681 millió korona összesen : 8479 millió korona volt bebiztosítva. Ezek szerint a hazai biztosítóknál százalékokban 55.6% — külföldi biztosító-társaságoknál 43.4% érték volt biztosítva, a biztosított állományból. Hazánkban körülbelül 50,000 millió koronára tehető a tüzbiztositási anyagra alkalmas vagyonérték és ebből csupán mintegy 10,000 millió van biztosítva, vagyis az egésznek egyötöd része. Ez az arány azonban, ha a kötelező biztosítás életbe lép sokkal kedvezőbbé válik, aminthogy ázon államokban, amelyekben ezt az üdvös reformot megvalósítottak a vagyonértéknek mintegy 92.8%-a van biztosítva. Különösen a mi viszonyaink mellett, ahol a biztositott tőke utáni befizetések 43.4%-a külföldre vándorol, rendkívül nagyfontosságu lesz, ha az állami kötelező biztosítás révén, a befizetések teljes összegükben hazánk határain belül maradnak. Éppen ezért örömmel üdvözöljük a kormány ez üdvös intépkedését s annak mielőbbi megvalósulása elé fokozott érdeklődéssel tekintünk. A tisztviselő-telep kérdéséhez. (S ) Lapunk múlt heti számában rövid cikk foglalkozott egy létesítendő tisztviselő-telep kérdésével. Rámutatott a cikk írója ez eszme genezisére, mely rövid élet után az érdekeltek őszinte sajnálatára letűnt a napirendről. Pedig e tárgy olyan, mellyel érdemes sőt közhasznú tüzetesen foglalkozni, s minden igyekezet kell hogy oda irányuljon, hogy sokak vágya, habár áldozatok árán is valósággá válljon. Mert első rendű szükségletté lépett elő városunkban az a kényszerűség, hogy nemcsak a tisztviselő, de az orvos, tanár és más oly pályán működő egyén is saját házában lakjék, kiket hivatása nem utal olyan állandó tartózkodási helyekre, hol a napi élet forgalma szokott lebonyolittatni. Ezen szükséglet elsőrendűségét két koordinált tényező indokolja, és pedig az igen magas házbérek egyrészt, másrészt pedig a higiénikus követelmények. Az elsőnek nemhogy csökkenése, de inkább emelkedése várható, a másikat pedig a tisztviselő, orvos, tanár stb. nemcsak a maga, hanem családja érdekében is igyekezik megvalósítani. E két követelmény pedig csakis a családi otthon által valósítható meg. Családi ház, családi otthon! — Hacsak örökség, sorsjáték vagy más hasonló, váratlanul nagy pénzösszeget hozó esemény nem éri az azután vágyódót. a családi otthon megszerezhetése valami elérhetetlen eszményként lebeg előtte. A jó lakás, mely erőt egészséget, munkakedvet, lelki és testi felüdülést nyújt, válóságos otthonát képezi boldog tulajdonosának. Csakis igy alakulhat ki nagy és szent fogalommá a családi tűzhely, melynek melegéhez vágyik öreg és fiatal, s melyet — ha az események távozásra késztetik — édes emlékezésként őrzi kebelében az eltávozott. Ez érzéseket, ez előnyöket pedig csak a saját tulajdonunkat képező otthon szerezheti meg, a bérházakban birt lakás soha. Nemcsak városunkban, de az egész országban észlelhető már hosszabb idő óta a mozgalom, hogy az immár nyomasztóvá fejlődött lakásínség enyhitessék. Á módozatokat tekintve sok terv merült fel, melyek közül a legsikeresebbnek bizonyult ezen szükségletben lévőknek szövetkezése. Különösen a tisztviselő-osztály ért el ily módon oly kiváló sikereket, melyek elérése az előnyösebb anyagi helyzetben lévőknek is meghaladja erejüket, ha elszigetelten állanak. Vagyis ha a tisztviselők nagyobb száma határozza el magát családi otthon létesítésére, a telek, a szükséges anyagok és felszerelések beszerzésénél oly számba vehető engedményeket képesek elérni, melyek a rendszerinti építési költségek 15—20—25 százalékának felelnek meg. Azt hisszük felesleges ezen állítás bővebb bizonyítása, hiszen általánosan tudott dolog, hogy a nagybani vevő sokkal olcsóban szerzi be szükségleteit, mint az, aki kicsinyben kénytelen vásárolni. Ha tekintetbe vesszük a mai, különösen pedig a helybeli viszonyokat azt látjuk, hogy a lakáspénzzel biró tisztviselők jóval többet fizetnek lakásukért, mint a mennyi a kapott lakáspénz, föltéve, ha olyan lakást bérelnek, mely társadalmi állásuknak és igényeiknek megfelel, illetve mely a fizetett bérrelumegfelelő ellenszolgáltatásnak megfelel. De hát jól tudjuk, hogy ily eset soha nem áll be. A bérlő fizet, boszankodik, költözködik s végül lakást is alig - kap még drága túlfizetéssel is, mert hiszen az a hire támad, hogy összeférhetlen természetű. Sokszor inég az is baj, hogy sok a gyerek, mert a házi ur ideges, ha a gyerekek hancuroznak. Eközben telinek az évek, a családfentartó megöregszik, nyugdíjba megy, lakáspénzét elveszti, s éppen abban az időszakban, midőn az elöregedett szervezetnek leginkább van szüksége kényelemre és nyugalomra, kénytelen még jobban összehúzni magát, mert nem telik a szűkös nyugdíjból. Szükségtelennek tartjuk a helyzet további ismertetését, s nem terjeszkedünk ki az ugyanazon bérházban lakó szomszédok összeférhetetlenségére és a házi urak folytonos stajgerolásaira. Én: Pihá Gábor, utói csak azt érheted, akinek útjára szegődöl. Törj uj utat, vagy — Miska: (súgva) Ez az Ady vájjon nem néz-e le engem ?* Mezei: (tölt) Ez a fekete zongora! Adybúl egy vitaroham végén kitört a magyar fertályoligarka: Az istenfáját, nekem nincs régigyökerem, nekem ? (kivágta a kopott keresztlevelét) De Diósad et Lelle! Az irodalomtörténet (egykor a pápaszemes is) meg kelj, hogy adja Adynak a tőle el nem vitathatót. Ő a költészetünk legújabb korának megindítója (és így azt is ki kell állania, hogy zászló, bunkósbot legyen, hogy sipládába lopják, rublikázzák) Amil a képzőművészetekben az uj impresszionisták, azt hozta ő meg a lírában: előbukkantata reszkető nyers márványból forrón elővonagló alakokat; a vászonra csapkod riasztó meglátással előkapkodott festékszineket, mintha a maga párolgó vérét, megdöbbent velőjét csapná a vászonra a szivéből, a csontjából; megpendít kínzó, szivdobogásos hangfutamokat, ormótlan, fogcsikorgató zokogásokat. Reálizmus ez? idealizálás? minek is tudni tán . . . realizál, minta fekélyt is megfestő Verescsagin, s egyben visszastilizál ősalakokra, mint egy asszír műépítő. És Ady Endre, bármily kevélyen visszautasítod a lehetőségét, fognak a te országodba jönni belátható időben nálad nagyobb, klasszikus kifejezők, de: te voltál az első, — ez a tiéd marad. Nagy ára van a te elsőségednek, az élet nagy molnárja kamatosán, irigyen megvette rajtad * Mit is beszélek, hisz Miska már két hete hazautazott vala. a vámot, java iisztlángban, mikor a lelkedet beőrölte. Adatott neked legelsőnek és mindmáig legelőbbre látnod az időben, de tölörlődő látó-beteggé tólfinomodott tested-lelked árán. Hanem ne sajnáld a vásárt, becsülettel ki vagy fizetve csudálatos és soknyavalyájó embertárs. »És meg fogsz halni«, — hányán halnak meg rövidebb időre. Inkább azt jövendölöm én neked, (elhűlnél ha hinnéd) hogy későbben fogsz meghalni, mint szépnek remélted. Nyargaló kocsin mentünk ki a Montmartrera, a Rabelaisba. Mellettünk egy kocsin Lóránd előzgetett, majd egész rózsaszín kacagó boszorkányraj, minket üldözve, napernyőkkel csapkodva lovaikat. Adynak fekete fejét, agyát az éjszakai mámor csókolgatni kezdte ; asszonyosan kacagott, mintha rózsaszínű hangyaboly bizsergett-csiklandott volna az agyán; szétdobálta páncélját, kothurnusát s úgy láttatta lelke gyermeki meztelenségeit, szemölcseit is. Gábor józan maradt, mint egy húszforintos alkalmi óda s a Rabelais fényviharától visszadöbbent és megszökött. A Rabelaisba úgy robajlottunk be, mint a hunnok a puha fényes Itáliába. Öt perc alatt az egész teremben kitört a nemzetiségi kérdés, tizenkét képviselt európai nemzet fiai ragyogó egyetértéssel vért akartak inni. A demokrata önnevelésű Adyból mély elégtételemre kitört az a feudális antiszemitizmus, mely főleg a feudum elvesztésével nyeri magyaros zamatát. A nemzetközi fajháborót nemzetközi ölelkezés oldotta meg utoljára, szerettek volna egy zsidót kapni, hogy azt is megölelhessék. Mezei elszavalta görögül az Iliász első sorát, mire egy smyrnai görög ifjú omlott a nyakába; én elmondtam az Achilleüsz szidalmait s mire odaértem: «Te kutyaszemű, szarvasszivü, boriszák» .. . már egy athéni s egy cipruszi görög ifjú zokogott a jobb és bal vállamon. »Azért jöttem Párisba, mondta megindultan az athéni, hogy szegény hazám javára művelődjem,« s ezalatt a karja egy katalán táncosnőt szorongatott. Engem is támadott egy szőke szitakötő: «Látom, hogy szegény orosz diák vagy, azért lehetünk barátok, aztán ha a forradalmi bizottságotok küld a pénzből, amit lopni szokott, hát jó; ha meg nem: hát úgyis vannak gazdag ismerőseim.» Végre is adtam neki egy névjegyet, melyet egy tudós barátom adott nekem tegnap a maga címével. Isten irgalmazzon érte mindhármunknak. A zene csárdást ropogtatott mi kiraktuk a csűrdöngölőt, Mezei szónokolt. Mire az éj tárni kezdte kapuit a hajnal elé, minden fejre királyi koronát rakott a mámor. Csak én esengtem hiába, hiába, a bormámor, a szörnyű órák uzsorás Megváltója felé. Vertem magam és kétségbeesetten kívántam nemtudni magamat, csak bár egy irgalmas órára. Hiába. Szédülő agyon, lezárt szempillán, tenyeremen, becsukott függönyön át öntudatomat véresre nyilazta a hideg keleti ieggeli sugár, kell látnom a szörnyű megoldhatatlan válságokat, melyeknek sorsom elébeállitott, akaratom rabvoltát; s mint a gombostűvel leszögzött szárnyú gyilkos malomjátékba fogott cserebogár, végtelen körben tántorgók a szárnyamat átszögző végzetes nyílhegy körűi. Rajtam nem irgalmas a bormámor. (Folytatjuk.)
