Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-09-02 / 35. szám

I nonum 11 minTM

I 1|\|I|I| | 11 I\ 11- -ss■ II 111 Bffl |.| II .1.1 ■■ |1 ^*«5».

»*»*1 uuuiiui IIUUfill =

Egyes szám ára 20 fii WBaBr ife 9ra££ag| ' |j?p 3j J\ Bffif HB talban.

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

IV. ÉVFOLYAM. 35. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1900 SZEPTEMBER 2.

Losonc magyarsága.

Irta: Gallovich Jenő, a D. M. K. E. főtitkára.

A nemzet ereje a faji sajátosságok megnyilatkozása. Ezekben domborodik ki egy állam nemzeti karaktere.

A magyar faj sokféle színes sajátossága, intellektuális, kulturális és gazdasági ereje az a megingathatatlan szikla szilárd alap, amelyen ezer esztendőnek ennekelőtte felépült a magyar állam. E nemzeti karaktert kell erősíteni és akkor lehetetlen, hogy a magyar faj szupremáciája és a magyar imperium valaha veszélybe jöhessen.

A magyar nemzeti sajátosságok erőssége, égő, lángoló hazafiasságtól lelkes őre, fegyveres hadserege, vára Felsőmagyarországon századok óta Losonc.

A magyar föld, a vérrel megszentelt hazai rög iránt való végtelen szeretet él ennek a városnak levegőjében, amely megőröl, assimilál azonnal mindent, ami idegen. Ezer esztendős nemzetünk törhetetlen, megbonthatatlan és megoszthatatlan egységének fentartása, erősítése magasztosan nemes, gyönyörűen szép munkájában komoly, fárasztó, nehéz munkát végez e folytonosan fejlődő, virágzó magyar város, melynek legelső sorban kell megütközni fenn a széleken, a nemzetiséglakta vidék elején minden idegen törekvéssel, nemzetbomlasztó áramlattal ; és a magyar kultúra színes, vonzó fegyverével nem egyszer viv kemény, nehéz küzdelmet; a magyar szent korona fényéért, dicsőségért munkálkodik zajtalanul, csöndben, de annál nagyobb diadallal.

Lelkes munkája századokon alapszik, nem mai keletű. A város keletkezésében támadt és azóta szakadatlan. Nemes munkájának eredménye szemmel látható, végtelen kár, hogy még nélkülözi a vármegye székhelyét, amely fontos és magasztos hivatásánál, nagy nemzeti jelentőségénél fogva elvitázhatatlanul, egyedül illeti meg.

Egész sereg, a várost megillető intézmény hiányzik ma Losoncról, de amelynek megteremtésével létre fog jönni Felsőmagyarországon az a hatalmas erő, amely egész sereg szunnyadó erőket fog életre kelteni és amely egyedül Losoncról lesz hivatva megbirkózni az egyre vakmerőbbé váló nemzetiségi fészkelődésekkel, izgatásokkal. Losoncnak kulturális iztézményekkel való megerősítése megoldja Felsőmagyarország egy részén a nemzetiségi kérdés problémáját, amely ma csak azért látszik nehéznek, mert még soha sem foglalkoztak vele azzal a komolysággal, azzal az erővel, melyet ez az ügy nemcsak megérdemel, de meg is követel.

Szerte az országban legnagyobb része a városoknak erőtlen, vértelen pontjai a sokszorosan igénybe vett, különféle terhek alatt görnyedező vidéki társadalomnak. Az állam nem támogatja őket, sok tekintetben felszívja erejöket, holott épen az államkormányzat feladata volna épen olyan nagy múltú és fontos nemzetiségi hivatást teljesítő városnak is, mint Losonc, nemes munkájában erősíteni és díszét, súlyát és jelentőségét emelni.

Egész erejét adta eddig is Losonc a

nemzeti munkának. Hátha még oly fegyverzettel rendelkezett volna, amilyen ezt a fejlődő, virágzó várost megilleti. Akkor emelkedne még csak hivatásának magaslatára ez a szép város, amely eddigi munkájának ragyogó eredményeivel sokszorosan megmutatta, hogy a felső Magyarország egy nagy részén a magyarosítás, az egységes magyar állam kiépítése, legszilárdabb megalapozása épen innét történhetik meg a legnagyobb biztonsággal.

Néhány évvel ennekelőtte Felsőmagyarországon, hazánk e szép és kies területén, az idegen törekvések évről-évre tért hódítottak. A külföldről szított izgatás mindinkább előre tört és a magyar befolyás, a magyarság nemtörődömsége folytán hátra szorult.

Az idegen áramlatot segítette minden: a templomuk, a felekezeti iskolájuk, a pénzintézeteik és a rokonnyelvű külföld. Éllenben a magyarságnak Felsőmagyarországon semmiféle segítsége nem volt.

Amikor már-már lángot csapott a nemzetiségi izgatás, az idegen fajok közt élő magyarságnak hatalmas erővel sietett segítségére Losonc. Várat épített, erősséget emelt a nemzeti kultúrának és létre hozta a Nógrádinegyei Magyar Közművelődési Egyesületet és ebben a Losoncon székelő kulturegyesületben célul tűzte ki, hogy a béke minden eszközével, de a nagy eszméhez méltó teljes erővel, kitartással előre haladjon a magyar kultúra terjesztésének útján, mert a nemzeti gondolat és a nemzeti aspiráció immár nem állhat meg annál a pontnál, amely a magyarság öntudatát folyton-foly-TÁRCA.

Hervadt férfiú.

Irta: Radó Imre.

A férfiú hallgatott. A leány szerette volna, ha a férfi beszélt volna. A leány anyja beleszólt: — Az uzsonna az asztalon van. Ki fog

hűlni.

Köszönjük, nem uzsonnázunk.

Az ajtót elégedetlenül csapta be Farkasné, aztán zsörtölődött magában : »Ily mamlaszok! Kerülgetik, mint macska a forró kását!«

És ők ketten csak hallgattak. A leány majdnem sirt dühében. Gorombaságnak tartotta, hogy a férfi nem szól. Németh Tamás pedig nézegette a kis asztalon fölös számban heverő táncrendetek, visszamenőleg három-négy esztendőre, mik hű tanúbizonyságai voltak egy kibálozott leánynak, ki valószínűleg az utolsó bálján többször ülve maradt. Következett a képeslapok vizsgálása. Szinte lázasan “kereste a férfi, a mivel elfoglalhassa magát, mert különben szólni kellett volna. Tamás már átnézett egy csomó képeslapot és készült nézegetni a másik csomót, az értékesebb lapokat, a szallaggal átkötöttet, amelyben levelek is voltak. Ezek között voltak az ő lapjai, levelei. Talán mind ő irta. Valószínű. Nézegetni akarta . . . és a leány felugrott, rátette kezét a lapokra: — Nem nézheti! .... Ezek szerelmes

levelek.

Szerelmes levelek ? Ki irta ?

A leány sértő hangon mondotta:

— Irta Németh Tamás. De hogy ki diktálta,

laian egy leni.

A leány észrevette, hogy sértő a hangja és

szavaihoz szomorú szemrehányásokkal teli hangon tette hozzá :

— Nem hittem volna magáról, hogy ennyire imitálja a férfit.

Németh Tamás felkelt, meghajolt a leány

előtt.

Én eljöttem magához, mondani valóm van. De ön kijött sodrából, méltán, és észreveszem, hogy magának is van mondani valója. Könyöjgöm, Ilonka, beszéljen, talán könnyebb lesz az én beszédem is.

Farkas Ilona elkezdett önmagának beszélni:

— Csinos! Öt évvel ezelőtt idejött egy fiatalember és bátran megmondta, hogy szeret, hogy öt év múlva nagy dolog fog történni. Eljött ide sokszoros leült mellém mesélni. Olyan szépen mesélt. Én megkaptam közben végleg a hosszú ruhát és ezzel azt hitte, hogy ő most átlép a komoly udvarlók létszámába és megkérte anyámtól kezemet — határidőre. Aztán elutazott költőidre .... Hogy hízelegtek nekem levelei! hogy hittem bennük ! . . . . Aztán hazajön. Udvariasan kezet csókol. Három hétben egyszer feljön egy félórára ....

Tamás megszólalt:

— Öt évvel ezelőtt rizikó nélküli szerelem diktált egy dátumot. A mai dátumot, hogy megkérjem a maga kezét. Tegnap még gondoltam erre. Gondoltam, hogy meg fogom csalni magát. Erővel rá akartam magam beszélni hogy megkérjem arra, hogy legyen a feleségem. De elszörnyedtem. Éz bűn volna. Tudja maga, hogy milyen bűn az, mikor látszatból becsületesek, nagyszivüek, igazán szerelmes emberek vagyunk és az igazság szerint nyomorult meggondolatlansággal cselekszünk? Tudja, mit jelent az, ha magunkhoz kötünk egy leányt, asszonyunkká tesszük, de a kötelék talmi ? Számoltam magammal tegnap, — és leszámoltam magammal. Úgy érzem magam, mint a tönkrement ember, aki végre elhatározza, hogy összegezi adósságát és kisüti, hogy a csőd már régen bekövetkezett . . . . . Nekem kín e vallomás. Szégyellem magam. És szégyenkezni fogok ezután is. Mert ha majd Farkas Ilonka meg fogja látni Németh Tamást az utcán, azt fogja gondolni: »Ez az ember olyan csekélyre becsüli magát, hogy egy golyót is sajnál magától!«

Németh Tamás elhallgatott. Csak azért hallgatott el, hogy a leány közbeszóljon. Némely embert a közbeszólás elősegíti a mondani valójában. És a leány szólt:

— Mondja, mit akar mondani ? Nem értem. Valami olcsó filozófia segítségével hazudni akar ? Kérem, röviden hazudjék.

— Hazudni ? Nem. Csak egy darabig hazudtam öntudatlanul. És az efajta töméntelen hazugság árán végre megterem egy igazság. Az a bizonyos igazság, amellyel elmehetünk koldulni.

A leány valami hamis szelídséggel szólott

újra:

— Kedves, Németh ur, nagyon kérem Önt, beszéljen világosan. Lássa, én nő vagyok, érthetetlen vagyok. Talán nem is illik leány létemre ezt a kérdést firtatni. Nekünk nőknek nem muszáj tisztán látni a mi ügyünkben. Különben is az ügy kezd nevetséges lenni. Egy órája beszélünk már kettőnk által már tudott tényről és nem jutunk eredményre Nem jobb lett volna, ha irt volna ? Vagy ha már itt van, beszéljen tisztán.

Tamás csúnya pirulással hallgatta a leányt. Aztán odament hozzá. Megfogta kezét, mintha szerelmet akart volna vallani.

Meg akar érteni ? El tudja vetni női büszkeségét? Akar egy adagot, egy kis mozaikot abból a világból, a hova önnek gardedámmal is