Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-07 / 1. szám
r' -y äi nonup ti lóin'?!?' fc“”s!! I ||\ ||H| I II | % J§ I« sS%Í!H: i iiiiiiniii iiiiiiIIii m ... 5 ■ g g jj| k 1 m i 1 fii 1 2 11 B ■ I IlI f i ■ I ?í«i“)"“k,aíK Egyes ára gBÉjK||| HB Bl BH ^^0 |p aßf 0F H> A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. IV. ÉVFOLYAM. I. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. JANUAR 7. A losonci választókerület függetlenségi és 48-as pártjának előkészítő bizottsága 1909. évi január 7-én (azaz ma csütörtökön) délután 3 órakor a városi szálló emeleti helyiségében ülést tart, melyre a t. bizottsági tagok meghivatnaly^cV^1 WfiiT'V Tárgy: 1. Elhunyt elnökünk Helye betöltéséi nek előkészítése. ^ í-w 2. Folyó ügyek. Hazafias tisztelettel 7002-Dr. Sacher Aladár titkár. Kujnis Gyula s. k. ügyvezető elnök. Uj év. Ilyenkor, mikor a naptári dátum arra késztet, hogy a múltba tekintsünk vissza, hogy a lefolyt esztendő tanulságaiból és igazságaiból merítsünk útmutatást és biztatást a jövő számára, mindig kiderül, hogy milyen nehéz ezeket az igazságokat megállapítani. Tudjuk, hogy nemzeti és állami életünk jövőjét a gazdasági viszonyok döntik el, de azokat a viszonyokat, amelytől sorsunk függ, alig ismerjük. Gazdasági életünk mindig az ösztönök és jelszavak hatása alatt áll, mindenütt az Üzletszerűség uralkodik. Látjuk a rohanó életet, annak káprázatos eseményeit, az árak emelkedését, az általános drágaságot, a munkásmozgalmak örökös nyugtalanságait, a kivándorlást és ébredő lelkiismeretünket mindig csaltatják valamely jelszóval, vagy egy uj törvényjavaslattal. Produktiv munka, igazán értékes tudomány — sajnos — nálunk csak elvétve akad, s a mérleg azután olyan, mint aminőt ebben az esztendőben is észlelhettünk. Mindenütt baj, panasz, siránkozás és kétségbeesés, de tettvágy, kitartás, bizalom és a nemzeti fejlődés érdekében bizonyos fokú lemondás sehol. Ez az elmúlt év gazdasági képe. De politikai tekintetben sem vigasztalóbb az állapot. Lássuk csak! Elmúlt megint egy év. Az idők végtelenségében egy pont, egy szakasza egyéni életünknek és nemzetünk életéből is lepergett egy darab. S midőn ezt konstatáljuk, kérdés tárgyává tehetjük, vájjon az elmúlt év lepergése hozzájárult-e nemzetünk erejének szaporításához, nemzeti életünk alapjainak megszilárdításához. Lássuk, mi volt az ehnufU év munkája ? Olyan küzdelem-e, mely a messze időre kitolt jövő előkészületeinek tekinthető-e, avagy küzdelem a létért, a jelen biztosításáért, minden reménye nélkül annak az életnek, amit mi eszménk örökkévalóságával kapcsolatban gondolunk? A pesszimisták az előbbit hiszik. Az idő — úgymond — alkot és rombol az éveknek során. Nemzeteket felemel vagy lesújt, életben tartja vagy kivégzi őket. Az elmúlt esztendő szerintük — nemzeti életünk haldoklási időszakának első lépése lett volna. Politikai mérlegünk összeállításánál azonban ne engedjünk befolyást kilátástalan felfogásnak, hanem rakjuk fel tételeinket úgy, ahogy azt saját szemeink látják. Tartozunk-e, vagy követelünk? Csak állami életünket megszilárdító, nemzeti jellegünket biztosítani akaró munkánk kerül itt elszámolás alá. Ennek értelmében tartozunk az ország minden egyes fiának olyan kellékek biztosításával, olyan feltételek nyújtásával, amelyek képessé teszik őket egyenként a fönnálló és megalkotott törvényekben foglalt jogok helyes felhasználására. És tartoztunk önmagunknak olyan biztosítékokkal, támasztékokkal, amelyek alkotmányosságunk és nemzeti létünk kidomborodását célozzák. Az előbbit szépen és kellőképen leróttuk. Gondoskodtunk: hogy miiíden polgár hozzáférhessen a törvényadta jogok forrásához. Nemzeti életünk jellegét kidomborítandó még a magyar nyelv megtanulását is hozzáférhetőbbé tettük, de — alig éltünk velők. Voltak, kik közömbösen mentek el mellette, mert anyagi gondoskodásuk másfelé terelte el figyelmüket és voltak az igénybe nem vevők között olyanok is, akik íe TÁRCA. Keletiek Nyugaton. (Úti levelek Qyökössy Endréhöz.) Páris, július 23. A magyar a legalkaimazkodóbb fajta. Hogyne, hiszen közepén él Európának, közepette a ráfeszülő legellentétesebb népfajoknak, — jön, hogy azt kérdjem: hol is hát az örökidőtűí mozdítatlan magyar lényeg? Talán még csak fogamzásának lázverte, kéjekkel és kínokkal vonagló éjszakáját éljük. (Akarok lenni én is egyik apja.) £s mostanában vagyunk a Iegalkalmazkodóbbak. Szörnyen magyarosat érzek, ha manapsági politikai hajlékonyságunkra gondolok. Tudunk számos magyar tudományos munkáról, melyek szerzői képesek voltak oly megható hűséggel alkalmazkodni idegen elődjeikhöz, hogy hajthatatlan lelkű idegenek fordítóknak neveznék őket. Mi, legfrisebb magyarok csapata, szintén bele tudunk már alkalmazkodni, bele tudunk élősködni Páris leikébe. A Boulevard des Italiens zeneboltjaiban a közönséggel együtt zümmögve a melódiát tanultunk pár legfrissebb uccai dait. Tudunk könnyedén keresztűlsiklani a Place de 1’ Opéra ember- és kocsiforgatagán, sivár mosolylyal visszdöbbenteni az ajánlkozó kereskedőt, kokottot, idegenvezetőt, sőt tudunk idegennek nem látszani. Belekeveredtünk már nehány fölvonuló sztrájkoló tömegbe s én is igen méltatlankodtam és szitkozódtam velük s el voltam keseredve, de nem tudom mi ellen, egyébként alkalmasint ők maguk se tudták. De lelkesen velük daloltam, hogy megvédem nőimet s gyermekeimet, hogy szántóföldjeimet vérrel fogom áztatni, stb. Én Párisban immár legalábbis gaszkonyinak látszhatom, mig pl. a böszörményi ember már Debrecenben is megszédül. Sőt egy debreceni bácsit, ki megkért, hogy vigyem el a fővárosba s mutogassak ott végig mindent: elvittem Nagyváradi a, a Saskocsmát bemutattam országházának, a zsinagógát bazilikának, a Köröst Dunának, Dutka Ákost Ady Endrének, stb., a jámbor ma is azt hiszi, holtig is azt fogja hinni, hogy Budapestet nézte végig. Hogy Párishoz alkalmazkodjanak, a fiatalok (a Loránd-Mezei házaspár) Quartier Latin-beli gesztusokkal el-elszórják egy-egy hétre való pénzüket, csókjukat, aztán rá hat napokig súlyosakat alusznak, légies, sőt légnemű vacsorákat élveznek, aminek hallatlan finom elnevezéseket adnak, karonfogva járnak a legszűkebb uccákon, könnyes ineghatódással egymáséba mélyesztett tekintettel. Ma is még, ahogy Loránd mondaná, az Ínség nyomasztó fátyola vicsorgatta reájuk dörgő karmait, de délben pénzt kaptak, azóta frakkba vágva magukat^ nehány tizfogásos reggelit ettek rajnai borokkal, a legszélesebb bulvárokon táncolnak, még a papokat is megcsókolják, egy időre nyomuk vész és egy hajnalon boldog kiürűltséggel kerülnek elő. Loránd külömben püré állapotban sokkal többet ér; bájos és csókos minden gondolata, mint a tavaszi ázott mezőnek, buján illatozik leikéből a mese, mint a lótuszkehelybűl. Büszke vagyok rá. jómagam, hogy Páris keretébe összhangzatosan beleolvadhassak, fekete munkászubbonyt s mély ingognitót öltve magamra a Szajna kőpartjain vagy a Medici Mária kutjánál el-elheverek — franciául. Az ám, mert minden náció másképen hever. A magyar ernyedt unalombúi vagy dölyfös uralkodásból hever, az oláh magakimélésbűl, a hindu tétlen hitéből, mély meggyőződéssel; az angol azért hever, hogy valamely elvont gondolkozását még a maga teste mozgása se zavarja; az orosz tűnődve hever; az olasz gyönyörűséget keres a [leverésben, mint más az evésben, s amellett a szája kedvére lármáz vagy csókol; a francia úgyszólván művészi lendülettel hever, s azalatt kecses és puha gondolatocskákat faricskál mosolyogva vagy gúnyolódva; a német — — németet még tudtommal senki sem látott heverni. Szeretek hanyatt heverni, hullámzó vizbe csüngő kézzel. Hadd ringassa a viz csüggedt tenyeremet, e forró fészkét kiszállni sóvárgó tetteknek, koldus bölcsőjét nagyszerű gazdaságnak, szomjas méhét elérhetetlen hatalomnak. Szememet tükörnek az ég elé tárom, hadd nézzen le a Végtelenség az ő szülöttjére, az emberre, és döbbenjen meg és bánkódjék annak végtelenül szomorú elhagyottságán. Mi másfélmilliárd főnyi emberiség Ádám lelkében még egyetlen tükörlap voltunk, akkora, hogy az ég teljességét magába foglalta; Ádám bűne széttörte e boldog tükröt másfélmilliárd darabra, mindben az ég töredékje reszket csalfán. Az aranykor előtti görög szobrok öntudatlan mosolyában ez az átkos szépség hiányzik; de annál jellegzetesebben ott van már a Volter korabeli szobrok paradicsomonkivüli mosolyában. Szörnyű szomjúság égethette azt a római császárt, ki minden tudáson átgázolt ajkát halálos
