Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-02-06 / 6. szám
A jó tanügyi és gazdasági politikának ebből a tényleges helyzetből kell kiindulnia, tehát magyarnak kell lennie. A nyugati kultúra vívmányai csak annyiban és olyképpen érvényesíthetők nálunk, amennyiben, ameddig az általános nemzetközi műveltségen kívül a magyar nemzet egységes törekvéseit szolgálni képesek. A társadalmi tudományok művelői különösen két módon vélik elérhetőnek a müveit és műveletlenek között való kiegyenlítő közeledést: először azzal, hogy az általános műveltség anyagából a szerintük szükségtelen vagy haszontalan alkotó részt kiküszöbölni akarják és másodszor azzal, hogy az ily módon megrostált és egyszerűsített művelődési anyag közvetítésére szolgáló intézményeket javítják és szélesbitik. Mi, akik a művelődés fejlődésének történeti alapján állunk, nem fogadhatjuk el az ajánlott radikális megoldást, hanem célravezetőbbnek véljük, ha a modern állam követelményeihez eléggé simuló tanügyi szervezetünk mellett gondoskodunk oly intézmények létesítéséről, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki, aki iskolai képzettségének hiányát pótolni avagy azt kiegészíteni vagy felfrissíteni akarja, azt felnőtt korában is megtehesse és versenyképessé váljék a többi, a műveltség kellő eszközeivel rendelkező polgártársaival szemben. A közművelődés feladatát nem lehet egyszerűen csak az iskola körében és a fejlődő gyermek vagy ifjúkor idejében megoldani, hanem számba kell venni, hogy a lelki fejlődés szüksége nem ismer úgy, mint évzáró és tanfolyamokat befejező vizsgálatokat. A közművelődés folyton alakuló folyamata a népélet minden tagjának egész életén át számit érdeklődő részvételére. A művelődés munkája nem szünetelhet sem életkorok, sem társadalmi körök különbsége szerint, hanem folytonos gondozást kíván az egész életen át és a nép minden rétegében. Kétségtelen tehát, hogy ezt a nagy feladatot az erőtlen társadalom egymaga megoldani képtelen és hogy ez az uj feladat a huszadik században az államra is nehezedik, amelynek megvalósítása és a nemzeti irányban való fejlesztése azért is könnyebb, mert csak az élet és a fejlődő kor követelményeit kell szem élőit tartanunk. Ez időszerint a viszonyok törekvéseink közvetlen céljául azt tűzik ki, hogy a magyar kultúra fölényéről és vezető szerepéről az egész ország lakosságát meggyőzni siessünk és ez által minden állampolgárban felkeltsük a vágyat e kultúra megismerésére és elfogadására. E feladat megoldásának első feltétele, hogy összpontosítsuk az egész magyar kultúra erejét; minden eszközt, minden ágazatát és tényezőjét csatasorba állítsuk és egy egységes terv szerint velük nyomuljunk előre. Losoncz tízéves ipara és kereskedelme. Ily cim alatt írtam e lap ezidei első számában egy cikket, ahol statisztikailag kimutatni akartam, hogy „iparosaink, kereskedőink nagy része elszegényedő és pusztuló félben van és hogy a pusztulást egy újabb iparos és kereskedői nemzedék nevelésének és pótlásának elmulasztása sietteti.“ Erre a cikkemre egy észrevétel jelent meg Draskóczy Ede nyug. városi főjegyző ur tollából (L. U. III. évf. 2. szám) és egy cikk Bl . . . Jánostól „iparunk bajai“ címen (L. U. 111. évfolyam 3. szám.) Draskóczy Ede ur észrevétele helyes és köszönetét is mondok érte, mert csakugyan tévedtem, amikor a ynunkáskönyvek számába az 1905. évig kiállitottakat is fölvettem. De azért ez cikkemen mitsem változtat, amennyiben az ő kimutatása szerinti konklúzió teljesen összevág az enyémmel azzal a különbséggel, hogy a szám kisebb, de igy is az évi munkakönyvek száma az 1898-iki 117-ről folytonosan emelkedik, mig el nem éri az 1905-iki 320, illetve 1906-iki 233 számot. Tehát ez a fejlődés, gyarapodás több mint kétszeres. Bl . . . János cikkében nem annyira velem, soraimmal foglalkozik, mint inkább írásom olvasása alatt keletkezet/ benyomásainak ad kifejezést és igy némileg áz én álláspontomra állva egy irány felé halad velem. De azért nehány megjegyzést mégis kell fűznöm soraihoz. Ő az ipar hanyatlást többek közt abban látja az utolsó években, hogy a készíttető előleget nem ad, sőt rendszerint adós marad az áru értékével és hogy az iparos hitelképessége csökkent. Mindezt elismerem én is. De azért ne hibáztassuk kizárólag csak a fogyasztó közönséget. Hibásak az iparosok is! Röviden elmondom, hogy miért? Hibásak mindenekelőtt azért, mert a legtöbben abban a téves hitben kezdik meg önállósításukat, hogyha pénz, forgótőke nincs is, majd fog dolgozni és igy szerezni fog. Es ebben a reményben még váltóra is vesz fel pénzt, hogy a kezdet legsúlyosabb nehézségeit leküzdhesse. De mi történik? Az iparos a fölvett kölcsönt befekteti, forgatja. A pénz vissza is kerül, de ezen közben elfeledkezik arról, hogy a befolyt pénzből a váltót törlesztenie, a kamatokat fizetnie is kellene, hanem a befolyt pénzt eléli és igy bukása előbbutóbb — egészen természetes. A kezdő iparos urak legtöbbje abban hibázza el a dolgát s azt hiszi, hogy tőke nélkül is boldogulhat a mai nagyban versenyző világban. Mai nap csupán előlegre már nem szabad építeni egy-egy iparágat. Avagy mit szólnánk ahhoz, ha pl. a korcsmáros a vendégeitől 1 —2 hónapra előre kérné az általuk elfogyasztandó bor, sör stb. árát? Akinek annyi pénze nincs, hogy pincéjét egy évi borszükséglettel elláthassa, az ne legyen korcsmáros. Amelyik iparosnak nincs annyi pénze és hitele, hogy üzlete forgalmához képest a berendezést és az első forgalom kiadásait fedezhesse, az ne dolgozzék a maga szakállára. Mert éppen ez a szegénység, helyzeti kényszerűség eredményezi azt, hogy a fogyasztó szembeállíthatja egymással az iparosokat, hogy aztán egyik-másik „beleugorjon a vízbe.“ De aztán nem rontják-e épen az iparosok, a kereskedők a közönséget, amikor hitelbe, részletfizetésre adnak és kínálnak mindent ? Én ösmerek családokat, ahol a bútor, berendezés, stb. puffra vásároltatott; ahol a szabó, a cipész, a boltos, a mészáros stb. u.gy hitelez, mintha ez által milliókat kapna ellenértékűi. Ez helytelen ! Tessék e téren a pénzintézetek methodusát követni: adok hitelt, de adj ellenértéket. Legyen az iparos, a kereskedő pontos és megbízható, akkor a fogyasztó közönség is megbízható és pontos lesz és megfordítva. De e tekintetben nincs kinek mit a szemire lobbantanunk, hiszen sok fogyasztó, sok iparos, kereskedő a kölcsönös félrevezetésre alapítja ténykedését. Csalni akarunk és megcsalattatunk. No de azért a losonczi ipar és kereskedelem nincs még e téren ! A losonczi iparosság és kereskedői világban sok oly tényező van, amely megbecsülhetetlen. Ezt nem szabad elvesznünk hagyni! Ezt kell pártolnunk egyénileg is, hatóságilag is. Ami egyébként az egyes iparágakat illeti, roppant változik a képesítéshez kötött ipar (asztalos, lakatos stb.) üzleteinek száma. így kapott iparigazolványt e téren az utolsó tiz év alatt átlag évente 26 iparos, de átlag meg is szűnt évente 24 üzlet. Mig ezzel szemben a a kereskedőknél évente átlag 28 uj üzletnek adnak iparengedélyt és körülbelül csak 20 üzlet szűnik meg. Tehát e tekintetben is rosszabb helyzetben vannak az iparosok, mint a kereskedők. Miért van ez ? Ennek oka első sorban az, hogy az iparos cikkeit könnyebben lehet másunnan is hozatni, mig fűszert, cukrot, olajat, stb. — mivel kevesebbe kerül, — már rendszerint helyben szoktunk venni. közben ajkai közül egészséges fehér fogsor villant elő. Az egész legény csupa fiatalság, csupa erő és csupa kedély volt. Igazi fesztelen, vig bohémé legény, tele jókedvvel, poézissal, könnyelműséggel, de amellett életfilozófiával is. — Nem adok semmire semmit és nem veszek komolyan semmit! Az élet komédia, bolond aki komolyan veszi! Egy darabig játszik velünk a sors, azután lesöpör a földbe. Ostobaság minden! Igaz, hol laknak? A Tavaszmező-utcában. — Mindjárt ott leszünk! Pedig kár! Szívesen mentem volna még tovább Önnel. Nem bók akar ez lenni! Csakugyan úgy érzem. — Én is mentem volna! — mondta halkan a leány. A fiú felkacagott: — Istenemre, mi összillenénk ! Hanem aztán komolyan hozzátette: — Bocsásson meg! Eljárt a szám! De lássa, én már ilyen vagyok! Ami a szivemen, a számon. Úgy beszélek, ahogy érezek. Pedig ez nagy vakmerőség egy ilyen magamfajta koldustól, aki a mások pénzéből eszi a kenyerét. — Itthon vagyunk — szólalt meg a leány egy kis földszintes ház ellőtt. — Jó éjszakát! Ha nem kellemetlen magának, néha találkozhatnánk ! Csak igy elbeszélgetni. Esetleg elkísérem valahová, vagy hazakisérem. — Először is jöjjön be! — Most? tizenegykor éjszaka? — Mindegy. A mama még nem alszik. — Én bemegyek. Ha a mama kidob, ki leszek dova. Bementek. A mama nagyot nézett, mikor a leányát egy ismeretlen fiatal emberrel látta bejönni. Hanem Ilonka hamarosan megértette vele a helyzetet. — Sándor ur gy tolakodótól mentett meg! Mamám, ha láttad volna, hogy lökte a hóba! — Szót sem érdemel! — vágott közbe Sándor -— minden tisztességes ember azt cselekedte volna az én helyemben. A mama elragadtatással köszönte meg a fiatal embernek azt, amit a leányáért tett. — És most velünk teázik. Ilonka gyújtsd meg a gyorsfőzőt. A fiatal ember még csak nem is szabadkozott. Sőt a regényes kis palotában, az öreg néni és a fiatal leány között, előtte a párolgó csészéval oly jól találta magát, hogy még tizenkét óra felé is alig akaródzott neki elmenni a szerkesztőségbe : még i Ha nem kellene menni, bizony maradnék- Jöjjön el holnap, vagy holnapután, amikor ráér! Jó, eljövök! De jöjjön ám ! Eljövök ! Olyan jól éreztem itt magam ! Maga mintha a húgom lett volna s a mamája az én édes jó anyám! Még hasonlít is hozzá! Minden _hasonlit! Még a szegénységünk is egyforma. Ő is olyan szobában lakott, mig élt. Együtt laktunk. Az jó világ volt. Akkor még volt valakim, most már senkim sincs. Jó éjt! Gyorsan távozott. Kezdte észrevenni, hogy elérzékenyül és érzékenységét úgy restelte ez a nagy fiú, mintha ez valami nagy bűne lenne. De miért is érzékenykedett el? Mig beért a szerkesztőségbe, rnmdig azon gondolkodott. Sőt még ott bent is. És arra az eredményre jutott, hogy az a kislány volt reá nagyobb hatással, mint kellett volna. igen, az volt. Még most is egyre rágondol! És a kőnyomatos újságok hirei közül rámosolyog az ő szép kék szeme és mig a híreket írja és nyírja, úgy érzi, mintha a háta mögött állna a leányka és siettetné: — Siess, siess és eredj haza és álmodj rólam ! S csakugyan álmodott is róla! Talán éppen abban az órában, mikor Ilonkára rászólt az anyja, hogy ne hánykolódjék már az ágyában, hanem aludjék. Ha mert volna! De amint behunyta a szemét, rögtön maga előtt látta a szép, szőke fiút, aki föléje hajolt és meg akarta csókolni. S ő úgy félt tőle. Arcocskája lángolt és a haja csupa viz volt az izzadtságtól. Végre is az álom győzött. S mintha ajakára csókott lopott volna a fiatal legény, úgy érezte és kimerülve, elalélva, eialudott. (Folytatjuk.)
