Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-09-17 / 38. szám
2. oldal. LOSONCZ1 ÚJSÁG 1908. szeptember 17. Igaz, igazságot szolgáltatni nem lehet, de mindig kisebb hiba az, ha a szociális tekinteteken esnek sérelmek, mintha az egész nemzettest rovására történek politikai botlások. A nemzeti létérdek a legnagyobb igazság, ezelőtt az igazság előtt meg kell hajolnia minden más igazságnák. A magyar nemzet létérdeke pedig úgy követeli a választási törvényt, hogy abban a magyarság szupremanciája és a nemzet gerincét képező magyar polgárság akarata mindig győzedelmeskedjék. Én az, uj választási törvényt ilyennek óhajtom. És hogy ez a cél miként fog eléretni, az már csak részletkérdés; a helyes politikai érzés és az okos megoldás kérdése. Csak ily választási törvénnyel közeledhetünk a kérdésnek megoldása felé, hogy a függetlenségi és 48-as párt ismét felvéve külön politikai pártprogrammját: ennek alapján dolgozhassák a független Magyarország kiépítésén. Az iskola és a szülők. A legtöbb szülő elvégezvén a beiratás kellemetlen kötelességét, bevásárolván a méregdrága iskolai könyveket, immár szabadon lélegzik föl, hogy a legközelebbi tandíjfizetési hátáridőig, vagy a legközelebbi esetleges intőcédula megjelenéséig minden iskolai kellemetlenségtől fölmentettnek érezze magát. A gyermeket immár átvette az iskola s a legtöbb szülő örül, hogy a nagyvakációi gyermekfegyelmezési nyűgtől megszabadult, most már az iskola kötelessége a gyermek tanításának és fegyelmezetének minden gondja, azért fizeti az állam a tanítókat. S aztán ha a diákkal mégis vesződés van odahaza, ha csinytevő, ha rendetlen, úgy tekinti a szülő, hogy a tanítók nem eléggé végzik a gyereken a nevelői munkásságukat. Sőt sok szülő örömmel veszi, ha a tanító még az iskolán kívüli mulasztásokért is ráncbaszedi a fiút, sőt el is nadrágolja. Pedig hát mit érhet el mindössze is az iskola a maga napi 3—6 órai munkájával, mely végre is elsősorban az előszabott minimális tudományanyag megtanítására megy rá. Hiszen igaz, nevel az iskola is, a tanítás maga is egyszersmind nevelői munka is, de a legfőbb nevelő mégis csak mindig a család marad, a maga bizalmas viszonyaival, a maga sokoldalú életével. Érintkezési modoit pl. bizonyára csakis a család nevelhet a gyermekbe és nem az iskola. Igaz, hogy az iskola is mintegy második nagy családja a gyermeknek a tanítók pedig szülőhelyettesek, de az igazi családi és szülői nevelést megadni és teljesen pótolni sem nem hivatottak, sem nem képesek. Az iskola és a szülők szoros, bizalmas alapú együttműködésre vannak utalva és a sikeres nevelés, sőt oktatás is csakis kettőjük közös odaadó munkásságával érhető el. Egymást támogatnak kell szoros kapcsolatban. A család adja meg az alapot, a lehetőséget a tanulói pályára. De nemcsak az anyagi alapot, nem csupán a tandijat, taneszközöket a tanuláshoz szükséges alkalom, idő és hely biztosítását, hanem a komoly munka szeretetét, a tanulótársak megbecsülésére, az iskolai élet őszinte becsületességére való nevelést. Az iskola folyton prédikál a szülői szeretetről a család és társadalom szentségéről, megbecsüléséről — sajnos, ha a család az iskola iránt nem nyeri ugyanezt a támogatást. Sok szülő — a bizonyítványt és majd az oklevelet tekintvén főcélnak, — nem elég őszinte a tanítókhoz, csak arra törekszik, hogy a tanítót minél kedvezőbb osztályoztatásra hangolja. Nem év elején, hanem a szorongó év végén keresi az érintkezést a tanítóval, akkor elhallgatja gyermeke minden rossz tulajdonságát, minden vétségét, bizonyítja, hogy gyermeke odahaza kitűnő magaviseletű, mindig szorgalmasan tanul, sőt kész a megjavítandó hibák letagadására is. Gyermeke előtt némely szülő mindjárt kész a tanítót igazságtalansággal, fölületes megbirálással gyanúsítani meg. Nem is szólunk aztán bővebben azokról az állapotokról, mikor odahaza a család maga ad rossz példát a munka meg nem becsülésére, viszálykodásra a házasfelek közt, dölyfösségre a gyöngékkel szemben, alázatos hízelgésre, vagy épen ivásbeli mértékletlenségre stb. Amint a családi életre nevelés sohasem lesz elérhető, ha az apától és anyától a gyermek egyenetlenséget tapasztal, épugy az iskola és család egyenetlensége, bizalmatlansága, a gyermek hibáinak leplezgetése és dédelgetése lehetetlenné tesz minden nevelési munkát s ennek folytán a tanulást is. A szülőket az iskola nem menti föl a gyermeknevelés legkisebb munkáitól sem, sőt fokozottabb, még komolyabb gyakorlására hívja föl. A szülő lépjen érintkezésbe s álljon folytonosan kölcsönhatásban az iskolával, a tanítókkal. Sok szülőnek magának is tanítást és nevelést kellene nyernie a szülői, a nevelői pályára, hiszen a tanítók maguk is sok évig készülnek külön is rá, már pedig a szülők munkája sokkal fontosabb, kényelmesebb. Hát igenis tanítsa és nevelje magát minden szülő ezen a legfontosabb és legnehezebb pályán, ha igazán komolyan akar fáradni gyermeke jövőjéért. A tanítókkal való érintkezésnek ilynemű haszna van. Valaki tréfásan mondotta, hogy nálunk mindenki született orvos és pedagógus. Igaz, hogy a legtöbb ember kontárkodik e két tudományban, de igaz is, hogy mindenkinek kötelessége és hivatása e két dologhoz értenie, mert mindnyájunknak legféltettebb és legápolandóbb kincse: az egészség és a gyermekek. —ross. TELEFONON. (A kávéház.) — Csrrr. Halló! — Halló! Beszélt az urammal? — Hm. Az attól függ, hogy ránézve úgy előnyösebb-e, ha beszéltem vele, avagy — — Ne ravaszkodjék. Most már tudom, hogy az uram még a kávéházba van az unokasógorommal. Látta őket? — Nem. Mit isznak ők ott? Vizet. Nagyritkán egy kis limonádéval keverve. Mondja, mit tudnak szeretni maguk férfiak azon a kávéházon? — Mi szeretjük a kávéházat? Szereti a fészkes fülemüle. A kávéház egy rut, romboló hatású intézmény, káros és bűnös, mely nem valamely önzetlen nemes cél érdekében, hanem kizárólag önzésből és nyerészkedésre alapittatott. — No látja és maguk mégis képesek ilyen káros intézményt táplálni. Mondja, miért teszik? — Megmondjam őszintén? Hát fölsorolom pár őszinte indokát, okuljon belőle a női nem. — Halljuk. — A férfi szabadságszerető lény, már pedig a mai házasság nem ad elég szabadságot a férfinak Oooh! Hohó! Nem a szerelem szabadságára gondolok. Sőt hogy a férfi szeret néha egyenesen szerelemtől is, házi gondtul is ment lenni. Szeret úgy lenni egy kicsit, hogy gondos kezek ne ápolják folyton, hogy gondos szemek néha ne dédelgessék. No látja, innen van az, hogy a kávéházi törzsvendégek legnagyobb zöme a házasemberekbül kerül ki, és pedig épen azokbul, akiknek otthon legutánjáróbb, gondos hitvese van. Sőt idejárnak már azok az ifjú szerelmesek is, kiknek napi 8—10 órát kell földi angyalok lábainál tölteni. Ez az egyik ok. — Hallatlan! Folytassa. — Folytatom. Aztán maguk legtöbben úgy vannak nevelve, hogy ha egy férfias élcet hallanak, kötelességüknek tartják megbotránkozni. Hoí mondja el hát a szellemes férj az ilyen ötleteit? Mert tudja meg, az ötletek oly lények, melyek kevésbé tudnak rejtve eltemetve maradni, mint akár a legnagyobb bölcsész lángelmék. — Ez maga is egy ilyen ötlet. — Továbbá: A kávéházban sohasincs a vendégek jelenlétében takarítás, nagymosás, fizetni mindig csak fogyasztás után köll. — Maga tehát azt ajánlja, hogy a mosást, takarítást lehetőleg sohase a férjek otthonlétekor végezzük és a számlákat mindig ebéd után adjuk tudtára? — Úgy van, maga megértett. De van egy sokkal biztosabb, egészen gyökeres módszer a kávéház ellen. A r k a y n é (határozottan.) Le kell arról mondania, hogy Gizinek udvaroljon. György: Hogy ne udvaroljak neki ? Ennél mi sem könnyebb, miután eddig sem tettem . . .^Mindössze barátságos és ildomos voltam iránta. És ha most azt kívánja tőlem, hogy ezentúl durván és illetlenül hátat fordítsak neki, ezt bizony, bármennyire sajnálnám is, nem tehetném meg, mert ezzel megbántanám nemcsak őt, de még inkább a férjét, aki jó barátom! Arkayné: El voltam erre a válaszra készülve s azt felelem, György, hogy épen a férjének, aki jóbarátja, tartozik ön azzal az áldozattal, hogy azt a hóbortos teremtést kiábrándítsa. György: Nem gondolnám, hogy efélékre szükség volna.. . egyébiránt... mit is kell tennem? Arkayné: A dolog igen egyszerű, kedves barátom ! Fejezze be azt a kis regényt, melyet Gizivel kezdett, melynek bonyodalmai már-már veszedelembe sodorják... kezdjen újat... mással!... György: Kérem, eszemágába se volt regényt kezdeni őnagyságával... Ha azonban mindenáron regénynek tartaná az én őszinte szimpátiámat, mellyel őnagysága iránt viseltetem, gentleman eljárás: ezt minden indok nélkül egyszerűen megszakítani, még csak azt a külső látszatot se tartva fenn, hogy »folytatás következik.« Arkayné: Ne szavaljon édes barátom. »Őnagysága« igen hálás lesz ön iránt, ha viszszaadja nyugalmát, ha nem viszi olyan meredélyekre, melyekről könnyen lezuhanhat .. . »Őnagysága!« Hah, milyen gonoszok is önök, férfiak! Egy szó annyi, mint száz: meg kell tennie! György: Igazán fogalmam sincs arról, hogy mi az, amit meg kell tennem! Arkayné: Uram-atyám! Olyan nehéz dolog valaki mást tüntetni ki egy kissé a figyelmével? Azt hiszem — elég szép asszony látogatja zsurjainkat! . . . György: Egyet sem ismerek, aki . . . (Tekintete Arkayné merev nézésével találkozik.) Arkayné (hirtelen elkacagja magát. Fehér fogsora kivillan ajkai közül, György úgy találja, hogy kacagásában báj és kedvesség van, tágra nyílt szemmel bámul rá. Arkayné kihívó mosolylyal folytatja.) Igazán senki, senki se volna méltó arra, hogy ön, az Atléta-klub bajnoka, udvaroljon neki! Oh, ez borzasztó! (Ismét kacagásba tör ki, miközben fejét kacéran horgasztja le keblére.) György (zavarodottan.) De mégis . . . úgy tetszik . . . mintha . . . Arkayné: Eszemágában sincs találgatni Rám nézve egészen közönbös. A fő, hogy Gizinek többé ne udvaroljon. És ha erre kész semmisem fog útjában állani .. . Kivetheti veszedelmes hálóját, akire akarja! . . . György: Kész vagyok. Egy föltétel alatt. Arkayné: És az? György: Hogy . . . segélyemre lesz ... Arkayné: Maga bohó ember! Kell is ehhez segítőtárs! György: Oh, ha ismerné őt. . . Nem igy beszélne. Ő szigorú és nagyon hideg . .. Mindig bámulattal tekintettem föl rá. Fagyos és — megközelíthetetlen! Sose volt bátorságom közeledni felé. Pedig higyje el, szivem mélyén mindig ő egyedül volt szivemnek. Kényszerű vigasz azért, mi elérhetetlen volt számomra. Arkayné (elpirul, a szemeit zavarodottan süti le.) Ej, hát kiről beszél ily lelkesülten? György (megragadja Arkayné kezét.) Önről, Matild . . . önről . . . Arkayné (gyengén ellenkezve) György ez igazán együgyüség! György (áradozva.) És ha azt mondanám, hogy önért kész volnék minden áldozatra, hogy odadobnám életemet egy mosolyáért, s ha arra kérném, hozzon ön is áldozatot! .. . Avagy anynyira terhére volna, ha ez a bolondos szív ezentúl az ön lábai elé tenné le mindazt a bámulatot, csodálatot és hódolást, amelyet eddig másra pazarolt . . . olyan nagy áldozat volna-e azt — jó szívvel és némi elnézéssel fogadni ? Arkayné (nem vonja vissza kezét. Tűri, hogy György hevesen ajkaihoz emelje és csókokkal borítsa el. György! Hova gondol!? (Föláll és szédülten tesz néhány lépést.) Elég volt. György (sóvár tekintetet vetve Arkayné felé. kérőn csaknem könyörögve.) Megengedi, hogy holnap ismét eljöhessek? » Arkayné (elfúló hangon.) Igen, de most menjen. Isten önnel! György (tisztelettel emeli ajkához Arkayné kezét, aztán mélyen meghajolva távozik). Arkayné (hosszan és merengve néz utána.) Istenem! Egy kissé . . . mintha messzebb mentem volna a kelleténél. (Megnyugtatja önmagát.) De Gizi meg van mentve
