Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-09-03 / 36. szám
2. oldal. LOSONCZI ÚJSÁG 1908. szeptember 3. jében? Szép és kívánatos nőnél az általános műveltség, de az ilyen szárazlelkü, tudálékos feleségtől, ki pápaszemmel az orrán megy kenyeret dagasztani, közben szónoklatokon töri a fejét, gyermekeit paedagogiai elvek alapján szüli és neveli: minden férfit mentsen meg az Isten. De ez csak a kisebb baj. Nem kell ahhoz diploma, hogy a nő elsajátítsa a nagyravágyást s követve a divat lélekrabló hullámzását: méltóságon alólinak tartsa a gyerekszobában való foglalkozást, hanem a helyett gyűlésekbe járjon s a nők választójogairól körmöljön laikus cikkecskéket. Nem kell ahhoz diploma, hogy lányainkat úgy neveljük, hogy azok leendő férjeikben mintegy előre ellenségeket lássanak, hogy a zsurok léha környezetében leendő szent hivatásukra rárakódjék a kicsinylés homokpora, hogy a fiirt és flanc öldöklő mérge belevévén magát a gyönge lelkekbe árnyékát vesse már előre egy avagy két élet szomorú egére. Hej, ti anyák, magyar anyák, úgy neveljétek lányaitokat, hogy azok necsak a ti hozzáfűzött reményeiteket váltsák valóra, hanem a magyar társadalom specialis követelményeinek is megfeleljenek. Nekünk nem feminista nők kellenek, hanem magyar nők. Nagy, európai képzettségű emberünk elég van, gyöngéd, okos lelkekre van szükségünk, melyekben a nagy gondolatok melegágyra találva kifejlődhessenek. Mint a parányi mag csak a gondos kezek ápolgatása mellett nőhet terebélyes fává harmat és napsugár közbejöttével: úgy a nemzeti létnek alapja, a jövendő Magyarország boldogsága is oda van letéve a magyar anyák gyöngéd gondos kezeibe, rajtok múlik, ha gyermekeik sziyében nem venne növekedést a nemzetboldogitó eszmék virágos fája. A magyar Bradford—Losonc. A jövő zenéje, mondhatnák sokan, hiszen még alig van iparunk és már is centralizálni akarjunk. Pedig itt volna az ideje félretenni nemtörődömségünket és minden eszköz felhasználásával az iparosok és iparpártolók figyelmét városunkra fölhívni. Nem a »localpatriotismus« az, mikor városunkat hazánk egyik legélénkebb iparvárosának mondjuk, a legjobb utón vagyunk egy ipari centrummá fejlődni, egy magyar Bradfordá. Nagybecskerek város a közelmúltban elárasztotta az összes német iparvárosokat körlevelekkel, amelyekben le van irva Nagybecskerek fekvése, társadalmi viszonyai és különösen ki van emelve az a körülmény, hogy már vannak gyárak is, amelyek prosperálása bizonyítja legjobban milyen jó hely Nagybecskerek iparvállalatok létesítésére. A szövegbe nyomtatott képek pedig bemutatják a várost. Nagyon helyes mód ez, fölhívni az egyes szakkörök figyelmét egy városra. Hiszen ma már minden fürdő azzal csalogatja vendégeit, hogy levegője ilyen meg olyan ózondus, erdeje ennyi és ennyi hektár; miért ne csalogassuk mi a gyárvállalatok létesítőit azzal, hogy Losonczon mi körülbelül hogy áll, a szén 3 órányira van és főleg van minden szakmában képzett intelligens munkásságunk. Ez a körülmény az, amely Losonczot első sorban predesztinálja arra, hogy hazánk első iparvárosa legyen. Annak idején, mikor az önálló vámterület kérdése aktuális lett, az ellen az állítás ellen, hogy tönkre fogunk menni Ausztria nélkül, olyan érveket is lehetett hallani, hogy ipart lehet pénzzel csinálni, de búzaföldeket nem. Hát mi tagadás ez szépen is hangzik, igaznak is látszik, ipart, azaz gyárakat lehet pénzzel csinálni, de képzett munkásokat már sokkal nehezebb szerezni. Túl rosszul van rólunk a külföld, különösen a külföld munkássága imformálva, semhogy arra gondolhatnánk, hogy a nagyobb bér majd becsalogatja a munkásokat. Magyarország egysorba jut Törökországgal és rólunk beszélve csak a »dort unter« kifezéssel élnek. Ezen a bajon kellene segíteni és nemcsak a Magas Tátrát meg a Balatont kellene a külföldnek bemutatni, hanem német kalendáriumokban Magyarország iparáról kellene értekezni és az egyes vállalatokat képekben bemutatni. Az utolsó 5 évben, valahányszor Magyarország ipari elmaradottságáról volt szó, az volt az első bizonyíték, hogy hazánkba 345 millió korona áru textilárut hoztak be és azt hiszem nem tévedek nagyon mikor azt állítom, hogy ez a horibilis szám volt egyik főoka annak, hogy a jövő ipara a jelen esetben a textilipar számára képzett iparosokat neveljenek. Németországban minden iparnak meg van a magasabb és alsóbb fokú szakiskolája, csináljuk mi is ezt utána. Igyekezzék Losoncz egy ilyen szakiskolát magának megszerezni, amelyből nemcsak morális, de anyagi haszna is lenne. Az imént a textiliparból vettem a példát; megmaradva e példával bátran állíthatom, hogy éppen egy textilipari szakiskola felállítására Losonc elsőrangn hely. Eltekintve attól, hogy megvannak azok az iskolák, amelyekben a tanulók a szakiskolához való előképzettségüket megszerezhetik, meg van adva a tanulóknak a mód a működésben levő gyárakat látni és azokat tanulmányozni. Egy textilipari szakiskola magával hozná azt, hogy kialakulna az iskola kebelén belül egy anyagvizsgáló állomás, amelynek működése minden bizonnyal előnyös hatást gyakorolna a mindinkább visszafejlődő losonczi gyapjuvásárra. Ha pedig sikerülne ennek a vásárnak régi jelentőségét visszaállítani, úgy Losoncz vezető helyet foglalna el a hazai iparvárosok között és ha városunk, mint szövőfonó város lesz elismerve, úgy az első magyar szövőszék, gyapjufésülő, fonógépgyár sehol máshol csak Losonczon alakul meg. Azt hiszem fölösleges folytatni a dolgot, mert mindenki előtt világos lehet, hogy az egyik iparág vonzza a másikat és ha az én textiliparból vett példámat más iparágra alkalmazzuk, úgy minden bizonynyal hasoló jelenséget fogunk tapasztalni. Ha elővesszük a külföldi iskolák évi jentéseit, látni fogjuk, hogy feltűnő sok azoknak a magyar ifjaknak a száma, akik a külföldi iparszakiskolákat látogatnak. Volt már ilyen jelenség hazánkban a középkorban, mikor szintén számos magyar ifjú járt a külföldön, de mig ezek teológiát s humán tudományokat tanultak és hatásuk csak az irodalomban volt érezhető, addig a maiak megtanulnak kézzel dolgozni és ha a középkori külföldön járt fiátal embereknek nem sikerült hazánk hírét, mint tudományos államét elterjeszteni, talán sikerülni fog nekünk Magyarországot. mint iparállamot a külföldnek bemutatni. Nem hinném, hogy Losoncon találkoznának emberek, akik egy ipari szakiskola felállításának ellene volnának. Városunkban — erre büszkék lehetünk — az iparos vezető szerepet játszik és hogy ez a körülmény nem pusztán véletlen dolga az bizonyos. A városunkban alakult gyárak előmenetele bizalmat gerjesztett a közönségben az ipar és kézimunka iránt és nagyobb nálunk az érdeklődés az ipar iránt, mint bármely más helyen. Városunk ezen nagy fölényét minden más város előtt pedig kár volna figyelmen kívül hagyni, mert ha Losoncz nem tudott magának helyzeténél fogva, sem »kincses« sem legmagyarabb« előnevet szerezni; fog magának szerezni, egy a mai kornak jobban megfelelő díszes jelzőt: »a magyar iparcentrum — a magyar Bradford.« Grossmann Sándor. A Pisofalkone hegy déli oldalán egy sziklapárkányra épült fekete tömeg nyuljk a tengerbe: ez a Castell del’Ovó, vagy tojásvár, melyet állítólag Virgil varázsolt volna elő egy tojásból. A vérrel bemocskolt, omladozó sötét falak méltó keretei azoknak a gyászos emlékeknek, melyeket a történelem e vár nevéhez fűz. Itt halt meg Romulus Augustulus, a római birodalom utolsó császára, hatalmas világhódítók nyomorult utódja. Ugyancsak itt vezekelt bűneiért a gonosz Johanna, Endre magyar herceg, s nápolyi király felesége és gyilkosa. Az épület ma kaszárnyául szolgál, s csupán egy vashid köti össze a szárazfölddel. Igen érdekes itt a tengerparton az osztriga halászok munkája. A halász csolnakjával mindenütt a part mellett halad, egy zugocska sem kerüli ki figyelmét, s addig keres, mig rá nem talál a szegény kocsonyatestü állatkákra, melyeket azután gyors egymásutánban hajit a partonálló fiuk kosarába. A tengerre nyúló rozzant fabódé hosszú deszkaszálán üldögél a peskátor-(halász); hálóját vizbe veti és türelemmel várja a jószerencsét. Folytassuk utunkat a tengerparton és tekintsük meg a hires Sankta Luciát, a nápolyi halászok tanyáját. E városrész egy sziklás kis öblöt kerít be. Az apró ablaku házak egymásfölé épültek s úgy tűnnek fel, mintha a sziklákhoz lennének ragasztva. Itt a Lucia-téren van a nápolyi hires halpiac. Alacsony asztalok állanak egymás mellett hosszú sorokban, telerakva nagy lapos kádakkal, széles halaskosarakkal, melyekben a tenger állatvilágának különlegességeit szemlélhetjük. Halmokba rakott osztrigák tarkállanak az ostricaro (osztrigás) asztalán. Hatalmas teknősök, sikamlóstestű polipok, mezítelen hátú csigák teszik változatossá a képet. Nagy az élénkség a tengeri halászok vizeskádjainál is. Tetszésünk szerint válogathatunk a sok hal közül. Hosszú kézikosarakban kofaasszonyok árulgatják a jóizü tengeri gyümölcsöt, a frutti di márét. A Lucia-tér közepén bugyog fel a hires nápolyi kénesviz, az-agua solforoza. Az idegenek nagyon szeretik a kellemesizü ásványvizet, de megbecsülik azt a nápolyiak is. A csecsemőt már agua solforozával itatja az olasz édesanya, s ettől a víztől egy egész életen át nem válik meg többé. Cseppet sem csodálkozhatunk hát _ajta, hogy a sok kénes viz az olasz vérmérséklet : is vulkanikussá teszi. Az öreg, piszkos Luciáb rendkívül sok a koldus. A szánalmat keltő hián s öltözetű, piszkos, Jmosdatlanarcu Lázárok : utasokat óraszámra kisérgetik és siránkozó jgatással követelik az alamizsnát. Aki nem ad pár centezimót, annak nincs tőlük maradása. E koldusok külsején nem csodálkozunk akkor, ha megtudjuk, hogy a lazaroni ninden évben csak egyszer mosakodik és fésülködik, Szent Januáriusnak, a város védőszentjének ünnepén. Az a szegénység, az a nyomor, amit itt lát az ember valóban megható. Egy-egy büzhödt földalatti odúból, vagy hegyoldalba vájt lyukból 15—20 kiéhezett, csaknem mezítelen emberváz is vánszorog elő, s kétségbeesetten könyörög: »Farnes signore, fámes!« Éhezem uram, éhezem. Ilyen lehetett a teremtés kezdetén a barlanglakó ember, amikor még nem érezte a kultúra áldásait, s csupán az állati ösztönök meg a fajfenntartás küzdelme kötötték le minden idejét! Lucia nemcsak a halászok városnegyede, hanem az öreg asszonyoké is. Annyi sok öregasszonyt életemben nem láttam még együttvéve, mint amennyivel a Luciában alig pár órai sétám alkalmával találkoztam. Amilyen bájosak az olasz nők leánykorukban, annyira rutákká lesznek idősebb korukban. A bimbótfakasztó tavaszt minden átmenet nélkül követi a zuzmarás, fagyos tél, s vele együtt az arcokon is jelentkeznek a ráncok és barázdák. Önkénytelenül is eszembe jutottak az anyósok és velők együtt az anyósviccek. »Luciái asszonyt anyósul ne kívánj legnagyobb ellenségednek se!« — Tanácsolja egy nápolyi közmondás. Tovább sétálva a világ egyik legszebb sétahelyéhez, a Villa Nationáléhoz érünk. Az olaszok röviden csak villának nevezik e remek sétahelyet. Kitünően gondozott kanyargós utak vezetnek a park belsejébe, melyek mellett örökké viruló ligetek, haragoszöld olajbokrok, karcsú pálmák illatoznak. S e pompás kerthez oly jól illenek a Nápoly nagyjait ábrázoló remek márványszobrok, a csillogó tornyu apró csarnokok, s a vakító fehérségű márványpadok. A bejáratnál hatalmas szökőkút áll. Hat oroszlán ontja kőszájából a kristálytiszta vizet. A sétahely közepén egy hoszszan ellapuló épület van. Ez a zoológiái állomás, melyet nemrég Dorn Antal, a hires német tudós alapított Németország anyagi támogatásával, hogy e megfigyelő helyről a Földközi-tenger állat- és növényvilágát tanulmányozhassa. A zoológiái állomáshoz tartozik az aquarium is, mely egyike a földön leggazdagabbaknak. Óriási üvegmedencékben látjuk itt vegetálni a tenger állat- és növényvilágát. Képviselve van itt a vizek országának minden lakója, a falánk cápától a fürge scombriig s az izmoskaru polyptól a kocsonyatestü amoebáig. Az aquárium mögül a karcsutornyu Virgil templom tűnik elénk, melyet a hires költő tiszteletére emeltek. Távolabb a zöld lombok közül Tasso templomát pillantjuk meg. A park két oldalán zenepavillonok állanak. Itt naponkint katonai zenekarok hangversenyeznek. A sétahelyek a nap minden szakában népesek, de este zsúfolásig tömve vannak közönséggel. Fél Nápöly eljár ilyenkor, s mindenki a legszebb ruháját veszi föl, hiszen mindenki szép akar lenni. Pompás
