Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-08-27 / 35. szám
2. oldal. LOSONC Z 1 ÚJSÁG_____________________________1908. augusztus 27. megérezze a nagy időket és tartson össze. Némuljunak el a kicsinyes ellentétek és a nagy, a boldog, a szabad jövendő reménysége törölje el a mindennapi kenyérharcért folytatott küzdelem keserűségeit a lelkekben. Tekintsen szemünk a vérrel áztatott, kiömlött vér árán megtartott magyar földre és teljék el a lelkünk erős akarattal, hogy ezt a földet megvédelmezzük és megtartjuk egy újabb ezredév számára. A nemzeti géniusznak, a magyar inperiumnak nagy gondolatában forrjunk össze sziklakemény bástyafallá, amelyről lepattan és ketté törve hullik alá ellenségeink minden fegyvere. Szálljon vissza emlékezetünkbe nemzetünk nagy küzdelme, ezer esztendős, dicsőséges múltja. Lobogjanak fel a kuruc-brigádák, szólaljon meg a töröksip és lobogjanak fennen a Rákóczi Szüzmáriás kornétái. Térjenek vissza emlékünkbe a 48-as idők névtelen félistenei, térjen vissza az az idő, amikor a serdületlen gyermektől a reszkető aggastyánig mindenki ott volt a szent csatán. És ha betelt a lelkünk a múltak ragyogásával, forduljunk magyar szivünk minden hitével, minden bizalmával a jövendő felé. Azt az országot pedig, amelyet eleink vérük hullásával szereztek, tartsuk mi meg, fejlesszük naggyá, hatalmassá egyetértő, öszszetartó munkával — a nemzeti géniusz szent jelében! Oöde Jenő. Belterjes gazdálkodás. (F. É.) Valahányszor az esztendőnek ahhoz a szakához érkezünk, midőn a termés már learatva, behordva, nagyrészt kicsépelés alatt áll, aggódva lessük az ország minden részéből érkező tudósításokat, melyek a terméseredményről számolnak be. Aggódva várjuk ezeket a híradásokat, mert hiszen egész esztendőnek mérlegéről van szó s arról, hogy vájjon a verejtékes munka megtermi-e gyümölcsét, s hozott-e elég magot a kalász, vagy pedig silány eredmény koionázta a fárasztó, hosszadalmas, s keserves munkát? Az idei tudósítások ismételten beigazolták, hogy a mai termési rendszerünk hibás. Hogy nagyon is kiszolgáltatjuk magunkat a természet kiszámíthatatlan szeszélyeinek, s idestova már nem is számíthatunk arra, hogy a verejtékes munka jól megérdemelt jutalmát elnyerje, mert a természet minden esztendőben gondoskodik arról, hogy egy és más csapásaival lelohassza azokat a vérmes reményeket, melyeket a gazdák s a földet mivelők a termésbecslések alkalmával tápláltak. Hogy miképen kellene gazdálkodnunk, ez most a kérdés. Az, hogy a mostani gazdálkodási rendszerünk elavult, ósdi és hibás, evvel már tisztában vagyunk. A külföldi termelők nincsenek úgy kiszolgáltatva a természet csapásainak, mint a mi gazdáink. Nincsenek pedig azért, mert úgy mivelik földjeiket, hogy azok még a legnagyobb természeti csapásoknál is kihozzák a gazdának nemcsak • termelési költségeit, hanem tisztességes megélhetést is, sőt a jövőre való takarékosságot is. Úgy termelnek pedig ők, hogy mig a könnyű és esetleg sok hasznot hajtó búzatermelésről áttértek olyan termények mivelésére, amelyek a természeti csapásoknak szivósabban ellenállának, vagy amelyeket ők maguk elláthatnak mindavval, ami szükséges, hogy életképességüket kivethessék. Az újszerű trágyázás, vegyitermékek felhasználása e célra már minálunk is elég ismeretes, nem erről akarunk szólani, hanem igenis egy nálunk meglehetősen elhanyagolt, de emellett óriási haszonnal járó termelésről, a konyhakertészetről. A külföldi földtulajdonos nagy részét földjének ezekkel a hasznos, a gondos ápolást igénylő termékeknek előállítására használja fel. A konyhavetemények mindenkor meghozzák gyümölcseiket, mert azok öntözése, ha a természet már megtagadta segítő kezét, az emberi kéz s gépek munkájával is megoldható és többnyire igy is kezeltetik. Nálunk a konyhakertészet idegen bevándorolt népfajnak, a bolgár kertészeknek kezében van, kik törpebirtokaikon, a gazdaságnak ez ágát művelve, egész vagyont gyűjtöttek össze, mig szomszédaik a magyar, hozzájuk mérve aránylag nagybirtokosok, lassan-lassan a természet sürti csapásaitól sújtva a tönk szélére jutottak. Amit a bolgár kertészek kezük munkájával, mert gépeket ők még nem használnak, el tudnak érni, az a magyar földmivelőnek lehetetlenség lenne ?! Vagy a bolgár tenyér erősebb, edzettebb a magyarénál? Nem tudja a versenyt velük felvenni ? Nem hinnők. Ha a versenyben valamely tulajdonságukkal a bolgárok előnyben állanak, úgy az kitartó szorgalmuk, s hihetetlen munkabírásuk, amit az ilyen belterjes gazdálkodás megkíván. De ezt talán a magyar munkás is ha akarja úgy elsajátíthatja, s ha benne hasznát leli el is kell, hogy sajátítsa. De nemcsak a kertészet az, ami a belterjes gazdaságot kimeríti, hanem ott van a gyümölcstermelés, melyből óriási kivitelt érhetnének /■. Nem csupán a szőlő az amTíjye^versenybe mehetünk, hanem mindazok a ^-/umölcsök, rne! lyek a külföldön elsőrendű keresletnek örvende- i nek. A kecskeméti alma, a magyar dinnye s egyáltalában az összes asztali gyümölcsöknek oly nagy kvantuma fogyasztódik a külföldi asztalokon, hogy milliókra megy azok száma, amelyet ezen gyümölcsök kivitelével elérhetnénk. Természetesen ez nem mehet egyszerre, mindenhez idő kell. De ha sohasem próbálkoznak, ha még a kísérletezésektől is irtózunk, akkor bizony nem sok reményünk lehet, hogy a földmiveléssel foglalkozók helyzete egyhamar megjavuljon. Ha majd igyekezni fogunk minden eszközt megragadni, hogy az emberi kéz munkája versenyre kelljen a természet csapásaival, s amit a nagy termesztvénynél a természet mostohasága megtagadott, azt más téren az emberi kéz belterjes gazdasága behozza, akkor, de csakis akkor tekinthetünk majd nyugodtabb szívvel a gazdasági mérlegek elé, s nem kell majd folyton rettegnünk egy esetleges rossz termés gazdasági következményeitől. Hogyan vagyonosod] anak a nemzetek ? Már az ókori görög és római irók, valamint a régi német irók is értekeztek az egyes foglalkozásokról magán gazdasági szempontból. A keresztény irók és papok inkább vallási szempontból. Amerika felfedezése azonban uj irányt adott ezen értekezéseknek. Azt kezdték ugyan is megfigyelni, hogy miképpen vagyonosodhatik a nemzet? A mercantilisták arra az eredményre jutottak ezen megfigyelésekből, hogy a nemzet csak akkor gazdag, ha pénze, vagyis arany és ezüst készlete szaporodik. A földmivelést, mivel általa kevés pénz jön az országba, jelentéktelen foglalkozásnak tartották. Azt mondja Colbert: »A pénz birtoka minden más jószág megszerzéséhez utat nyit. Arra kell tehát törekedni, hogy minél több pénz jöjjön be és minél kevesebb menjen ki.« Az olasz mercantilisták, mint Lunchi, Bibbia, a pénz kivitelének eltiltását kívánták. Mások mint például az angolok azt tartották, hogy a kereskedelemből származó vételek és eladások pénzforgalma, lehetőleg a belföldnek biztosítandó. Nevezetesen, ha angol kereskedő árut visz ki, tartozik az eladási ár egy részét nemes ércben hazavinni és viszont az idegen kereskedők az eladásból kapott pénzt, angol áruk vásárlására fordítani. A mercantilisták a pénzt túlbecsülték. A kereskedést is félreismerték, mert szem elől tévesztették, hogy állandóan nem lehet eladni, ha egyúttal nem veszünk is. A mercantilizmus nyomában visszahatásként, a phisiokratismus támadt. Magállapitója Qnesnay volt, kinek főelve: »A meg-megujuló javakban és nem mint a köznép hiszi a nemzet pénzében rejlik az állam vagyonosodása és ereje.« Szerinte a nép vagyonosodásának a föld és a földmívelés az alapja. A föld termeli az*, amit az ipar földolgoz és a már kikészített terményt a kereskedelem egyik kézből a másikba juttatja. úgy hangzik, mintha dühöngő veszekedés volna, s eleinte csak vártuk, mikor rohannak már egymásra. Az utcák tele vannak szatócsboltokkal és zsibárus üzletekkel. A lomtárosok a kapuivek alatt rakják szét holmiaikat, de azért jó részt foglalnak el az utca kövezetéből is. Tarka világot látunk itt. Nyeleden fejszék, lábatlan székek, csorbult élű borotvák, rozsdás vasszerszámok, s a jó Isten tudia még micsoda ócska dolgok hevernek egymáson szörnyű összevisszaságban. A telep közepén a zsibárus üvölt szörnyen kikelve magából. Szinte belekékül a nagy kiabálásba, amint boldognak, boldogtalannak kinálgatja áruit. Ugyancsak a kapuivek alatt ütik fel apró vászonsátraikat a gyümölcsárusok is. Az ut közepén a zöldséget vivő szamarak haladnak, hátukon szalmából font kosarakkal, melyek zsúfolásig tömve vannak zöldségfélékkel. Igen érdekes, hogy a gyeplő helyett az olaszok e szegény állatok farkát használják az irányításra, s majd jobbra, majd balra rángatják, amint azt épen a szükség kívánja. Az ut közepén halad az ásványvizárus is, s nagy hangon buzdítja ivásra a járó-kelőket. Akad is fogyasztó bőven, mert Nápolyban az ivóvíz nagyon rossz, poshadt izü, s ivásra nem alkalmas. Majd kétkerekű kocsik követik egymást, melyeket apró macslcalovak, vagy öszvérek vontatnak. Mindegyik telve élelmi cikkekkel, melyeket Nápoly gyomra, e folyton éhező moloch napnap után elpusztít. Legkiállhatatlanabb állandó alakjai az utcának a házaló kereskedők. Egész boltjuk a nyakukban lóg. Lépten-nyomon követnek, s lávából és koraiból készült tárgyaikkal majd kiütik az em er szemét a nagy mutogatás közben. Legnagyobb az élénkség a kikötő felé vezető keskeny utcákban, s a Porta Kapua-ra (Kapua-tér) torkoló salitékban (sikátor utcák). A Kapua-téren van a főpiac és a lazaronik (nápolyi szegényosztály) nyilvános konyhája. Ez hát a hires lazarani eldorádó ! Itt állították fel az első népkonyhákat. A téren hosszú vászonsátrak, rozzant fabódék állanak, s közöttük mindenütt nagy füstölgő katlanok. Minden második ház trattória (vendéglő) vagy kifőzőhely, s rikító szinü cimtáblák, furcsa cégérek csalogatják a járó-kelőket. Zöldségesek, gyümölcsárusok lepik el az utat. Valóságos halmokat látunk dinnyékből rakva, melyek kitűnő izét nagy hangon dicséri az árusító. Körülötte egész sereg borzas talián gyerek. Kezében mindegyik egy-egy darab teljesen kiharapott dinnyehajat tart. A borzas fejek alig látszanak ki az agyonvájt héjakból. Nagy üstökben bárány vagy kecskehust főznek. Széles tepsikben apró halak pirosodnak a forró olajtól. Itt találjuk a hires makaróni kifőzőket is. Hatalmas katlanokban gőzölög az olaszok dicső nemzeti étele. A makaróni birodalom közepén bőréből kicsattanni készülő kövér szakács áll. Ruhája és micisapkája valamikor fehér szinü volt, de az idő, meg a reá tapadt sok piszok csokoládé színűvé változtatták. Jobb kezében hatalmas főzőkanál, s alig győzi a tálalást, oly sok a vendég. A sátrak alatt hosszú asztalok sorakoznak, hol rongyos öltözetű, piszkos lazarónik fogyasztják nagy lármával a makarónit. Csodálatos az a szeretet, mellyel e nép kedvenc ételét körülrajongja. Mert ne feledjük, hogy ami az erdélyi embernek a puliszka, vagy a magyar embernek a túrós csusza, az az olasznak a makaróni. Talán még a miatyánk imádkozásakor is arra gondol a mindennapi kenyér helyett, s ha baksist kér, hát mindig odamondja, hogy adjunk legalább egy kis makarónira valót. Már magának a makarónievésnek a megfigyelése is igen érdekes. Nézzünk csak egy étkező lazarónit! Balkezében jó tányér gőzölgő makaróni, melyet csak néhány perc előtt hintett be a szakács sajtporral. Jobb markának villát helyettesítő ujjaival kiragad egy falásra valót, néhány percig gyönyörködik az olajtól csillogó hosszú makaróni csőveken, majd hirtelen szájába tömi, s minden megrágás nélkül, egy jókora nyeléssel lecsusztatja. Jókedvben sincs hiány. Az étkező asztalok közelében olasz fiuk, vagy leányok énekelnek csengő hangon, s mandolinnal vagy hárfával kisérik a szívbe lopódzó szenvedélyes melódiát. Jut idő bőven a kártyázásra is. Nincs talán népfaj a világon, melynek a kártyajáték annyira szenvedélye lenne, mint a Nápolyinak. Él-hal érte, s mindenét képes kockára tenni, ha azt a kártyaszerencse úgy kívánja. A munkát ellenben gyűlöli és megveti. Inkább eltűri az éhséget is, csak dolgozni ne kelljen. De nincs is annyi koldus sehol a világon, mint Nápolyban. Egy hatalmas életerős néposztály ez, melynek aranymondása: Sokat kéregetni, sokat lopni, sokat lustálkodni, sokat kártyázni és semmit se dolgozni! (Folytatjuk.)
