Losonczi Ujság, 1908 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1908-01-16 / 3. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Eisfizetésíára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. I ifo Hirdetések : jj Negyedévre 2-50 kor. Egy petitsor tere 10 fill. Egél^évré! io"— ! , A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT j| Egyes számára20fill. J HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutány°Sabb‘ III. évfolyam. 3. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1908 január 16. Szabad Lyceum. »Az egységes magyar nemzeti államot csak akkor fektethetjük szilárd alapra és jövőjét csak úgy biztosíthatjuk, ha a nemzeti közműveltségünk színvonalát emeljük». E szavakkal vezette be a vallás- és közoktatásügyi miniszter ama rendeletét, melyet a vidéki városokban tartandó felolvasások tárgyában a tanker, főigazgatóságokhoz és az egyházi főhatóságokhoz intézett; e rendeletet a napi lapok is tavaly kisebb vagy nagyobb részletességgel hozták. A helybeli felsőbb iskolák tanári testületéi eddig is tudatában voltak annak, hogy nemcsak az ifjúság, tanítása és nevelése tartozik feladataik közzé, hanem a közműveltség terjesztése is és azért már több Ízben rendeztek szabad lyceumi-előadásokat, melyek általában véve szép közönséget vonzottak, különösen azok, amelyeket vetítő készülék (skioptikon) vagy más demonstrativ eljárás támogatott. Ez előadások amellett, hogy a tudomány legújabb vívmányairól számoltak be, tehát a tudományt szolgálták, még az előadás formájájával is igyekeztek a laikus közönség érdeklődését felkelteni. A felolvasások között eddig is nemcsak a tanári testületek tagjai szerepeltek, hanem más állásúak is, ügyvédek, orvosok stb. A társadalom részvétele biztosítja ez intézmény fennmaradását; csak úgy válhatik hűssá és vérré. Gondoljunk csak az angol University Extension-xa, mely a tudomány népszerűsítésének egyik leghatalmasabb tényezője lett. Lássuk csak közelebbről mi a szabad lyceumi előadások célja s mennyiben járulnak a közműveltség emeléséhez. Az intelligens ember ma az élet harcában annyira el van csigázva, hogy a tovább képzésre a legtöbb esetben sem ereje, sem ideje sincsen, vagy ha volna is ideje, hiányzanak a megfelelő segédeszközök; azért a tanári testületek, melyeknek hivatásához tartozik a tudomány művelése, kötelességüknek tartják a közönség tudásvágyát megfelelő előadások által kielégíteni. Ezen előadások nagyjában ismertetik a tudomány egy ágát és telfrissitik a feledésbe ment ismereteket, vagy újakat közölnek; egy óra keretében annyit igyekszenek nyújtani, amennyit csak hosszabb olvasmányok által lehet megszerezni. Tudásra szükség van: a tudás hatalom, a tudás erő; a tudás az, mely tekintélyt kölcsönöz nemcsak az egyesnek, de a nemzeteknek is. Erős az a nemzet, mely a tudomány vívmányait minden téren érvényesíteni tudja. A ma*.' ai.j?ágnak különösen kötelessége, hogy tudásával az országban szupremáciáját biztosítsa a nemzetiségekkel szemben, másrészt a nemzetek nagy versenyében se maradjon vissza. Tudomást kell szerezni a kort mozgató eszmékről is; ismerni kell azok fejlődésének törénetét, mert az az igazi tudás, mely történeti ismereteken alapszik. Van ugyan ma olyan irány is, mely azt hangoztatja, hogy nincs szükség történeti tudásra; a jelent kell ismerni, mondják ők és nem a múltat. Ámde a jelen helyes megismerése és megértése csak a múlt tudásán épülhet fel. A történelem az emberiség küzdelmeiről, harcáról, tökéletesedéséről szól; ennek megértése és tudása nélkül nem látjuk és nem értjük meg világosan a mai kort. Hasonlóképen a tudományok megértése is csak történeti alapon lehetséges. Az ez évi előadások is, melyek a legkülönbözőbb körből vannak véve, ezt a célt szolgálják és remélhetőleg sokban fognak hozzájárulni a tudományok szeretetéhez és megbecsüléséhez. Dr. Endrei Qerzson. Iparunk bajai. A »Losonczi Újság» ez évi első .számában Scherer Lajos tollából» Losoncz tízéves ipara és kereskedelme» cim alatt nagy körültekintéssel megirt cikk jelent meg. Jelen soraimmal nem annyira bírálni akarom a tanár úr cikkét, mint inkább azt folytatva néhány részlet megjegyzést hogy annál igazabban látszassék meg a losonczi ipar mai helyzete a múlt helyes ismerete alapján. En tisztán az iparral fogok foglalkozni, mert egyrészt iparos volnék, másrészt már több Ízben jelent meg e lapok hasábjain oly cikk, amely az összes iparosokat érintve hol jót mondott, hol se jót, se rosszat. TÁRCA. Igaz Csíki Ambrus. (Hír a falunkból.) *•) Igaz Csíki Ambrus nem soká’ vihette, Utolsó nagy pőrét, ezt is elvesztette. Most a sírjában is azt fogja sajnálni, Hogy a halál ellen nem birt apellálni, Igaz Csiki Ambrus. Egész életében igazabb volt másnál, Mégsem siratta más a fiskálisánál. Feleségét, fiát régen kitagadta, S amicskéje maradt, a templomra hagyta Igaz Csiki Ambrus . . . El is prédikálta szépen a pap érte, Négy harang két napig lóbálódzott érte Hanem a jó IstenTahogy én ösmérem : — Egész bizonyosan a poklokra mégyen Igaz Csiki Ambrus. Szabolcska Mihály. Kórházban. (Egy vadász elbeszélése.) Irta: Lampérth Géza. — A »Losonczi Újság« eredeti tárcája. — Hát van-e nagyobb szatirikus a sorsnál ? Szerénységem tiltja, de azért a dogok megélhetése végett — röviden bár s a szigorú igazság tükrében — be kell, hogy mutassam magamat. Vadász-ember vagyok, uraim, nem afféle silány lesipuskás, hanem valóságos, szenvedélyes, *.) Mutatvány szerzőnek karácsonykor megjelent hatodik verses könyvéből, melyet olvasóinknak melegen, igaz szívből ajánlunk. Ára fűzve 2 kor. 50; bármelyik könyvkereskedésben kapható. A szerk. mondhatnám hivatásos vadász. Kezdettem a bodzafa puskával, a mivel legyekre lövöldöztem, majd hamarosan áttértem a gummipuskára s a verebek ellen indítottam irtó háborút . . . no, de ez messze vezetne. Elég az hozzá hogy tavaly terítettem le a Fogarasi-havasokban a negyvenkiiencedik medvét s az idén szándékozom elejteni az ötvenediket nagy ünnepélyességgel. Tehát dicsekvés nélkül mondhatom, hogy majdan az utolsó szélestalpu mackó szomorú halála alkalmával a jövő század Bársony Istvánja elegikus cikkelyében méltón idézi reám. szabadon Vergiliust: quorum ille magna par/ fűit . . . Ezek után azt hiszem, senkisem vonja kétségbe, ha kijelentem, hogy nincs a Kárpátoknak az a rengetege, amit meg nem jártam, az a sziklája, amit meg nem másztam. Zivatar, jégeső, villámlás, menykőhullás, nekem mindegy volt . . , Soha a legkisebb fáradságot nem éreztem, soha semmi bajom nem történt. És kérem, ezelőtt öt héttel, egy szép napon, a mint vígan fütyörészve hazamegyek a hivatalomból, alig nézek szét a szobámban — engem, aki ordas vadakat cibáltam a fülüknél fogva, elővesz hirtelen valami láthatatlan erő, s úgy, de úgy össze-vissza ráz, hogy a fogam vacog bele s az agyvelőm megrendül . . . Teringettét, talán az összes medvék szellemei álltak rajtam egyesült erővel bosszút! Másnap veszedelmes tüdőgyulladással, negyven fokos lázban vittek a kórházba. De még más két egyéni tulajdonságomat is kell, hogy röviden felemlítsem. Mióta ugyanis Skrobanek páter kegyetlenül elvert, amiért egyszer verébvadászás közben a kolostor valamelyik ablakában kárt tettem : a legrögzöttebb papgyülölő vagyok. A reverendánál csak egyet gyűlölök még jobban — a vizet És kérem, a kórházban két pappal kerültem egy szobába. Mind a kettő vizibetegségben szenvedett. A terem maga is fölötte érdekes, melybe engem, — hogy Petőfivel szóljak — a szabadságfiát, a természet vadvirágát két kedvencemmel összecsuktak. Nyolc lépés a hossza, négy a szélessége, ablak egy van rajta, ajtó azonban kettő. Mindez a XX. század humanizmusának nagyobb diksőségérí. Hej, gyönyörű volt az első éjszaka, amire emlékszem, oly gyönyörű, hogy szinte most is vacog a fogam, ha reá godolok. Korán alkonyodott. A »sveszter« meggyujtotta a gázlángot. Alighogy kiment, félénk kopogtatás hallatszott az ajtón. Különös vastag téli ruhában burkolózott alakok szállingóztak be egymásután vagy öten, vegyest férfiak és nők. Öltözetük és típusok mindjárt elárulta, hogy egyszerű, de jómódú földmives emberek valamelyik alföldi faluból. — Dicsértessék az Ur Jézus — köszöntek tompán s megálltak a velem szemközt levő ágy előtt. Szép szállás, értelmes arcú ember állt elől, a többiek a háta mögött szorongtak, minden talpalatnyi helyet elfoglalva a szobában. Hosszú, szénfekete haját elsimította magas, ráncokkal barázdált homlokán az első ember, s remegő hangon szólította a beteget: András vagyok, az édös testvéröcséd, ösmersz-e Mihály bátyám? — Én mög hitős felesége, a Juli — bátorkodott az asszony. — Mink mög az öreg rokonyok vónánk hangzott hátrább.
