Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-04-18 / 16. szám

LOSONCZI ÚJSÁG

I Előfizetési ára: || POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések:

Negyedévre 2 kor. i Egy petitsor tere 10 fill.

Égííévr.: ; I ! A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT

I Egyes szám ára 20 fii. | HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb.

II. évfolyam. 16. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. április 18.

Gazdasági munkás viszonyok.

(rr) Akik régebben és élesebb szemmel figyelték gazdasági viszonyaink fejlődését, már egy évtized előtt nyilvánították azt a nézetüket, hogy a munkáskérdés a magyar gazdának a közel jövőben nagy gondot fog okozni. Kifejtették, hogy a munkabér mind nagyobb lesz, a közterhek mind erősebben fognak gyarapodni és úgy a közép, mint a nagy gazdasági üzemek helyzete egyre nehezebbé fog válni. Ezen aggodalmak folytán többféle javaslat tétetett, amelyek legtöbb esetben egyértelműen amellett foglaltak állást, hogy az országnak leginkább azokon a helyein, ahol sok a nagybirtok, parcellázás vétessék foganatba, s a közép és nagy gazdasági üzemek (kötött birtokoknál) többek részére való bérbeadás által szűkebb térre szorittassanak. Sajnos, a legutóbbi évek politikai zavarai megakadályozták azt, hogy ezen fejlődési folyamat tudatos és gondos vezetésben részesüljön a kormányzat részéről. A magánosok által gyakorolt parcellázás inkább rombolást mutat, mint megnyugtató eredményt, mert az igen kevés kivétellel — a kizsákmányoló nyerészkedés eszközévé fajult, a kisbérleti kezelés pedig mindmáig igen kevés nagybirtokosnak tudta megnyerni a hajlandóságát.

Az említett jövendölés napjainkban oly méretekben következett be, amint azt talán maguk a jövendölök sem hitték. A gazdasági helyzet mai súlypontja már nem a termés jóvoltán, az értékesítés sikerén fordul meg, mint nehány esztendővel előbb

lenni szokott volt, hanem a munkáskérdésen. Nincs ma Magyarország gazdasági helyzetének súlyosabb természetű kérdése, mint a munkáskérdés. A gazdákat úgy otthonukban, mint a közélet terein a munkáskérdés foglalkoztatja, s azt hisszük, nem járunk messze a valóságtól azon nézetünkkel, hogy a gazdasági munkáskérdés ma a legfogasabb, legsúlyosabb problémája a földmivelésügyi kormányzatnak. A helyzetet a következő tények jellemzik. A múlt esztendőben a haladópárti kormány által támogatásban részesült szocialista izgatás bejárta az egész országot, hozzáférkőzött a népnek addig még érintetlen tömegeihez is, és a legcsábitóbb színben ecsetelvén a szervezkedésében rejlő erőt, olyan követelésre biztatta fel azokat, amelyeket a magyarországi munkások életviszonyai nem tesznek szükségessé, s amelyeket a munkaadók jelenleg való jövedelmi viszonyaik között megadni képtelenek. Követeléseikkel szemben a gazdák is talpra állottak, megegyezvén abban, hogy gépek beszerzésével, s ha kell, idegen országból való munkások behozatalával fognak a hazai munkások túlköveteléseivel szemben védekezni.

Az előbb említett szocialista izgatáson kívül még egy másik tényező is járul a mezőgazdaság mai nyomasztó válságba juttatásához. Ez, 'a legújabban ijesztő méreteket vett amerikai kivándorlás. A hatósági engedéllyel működő kivándorlási ügynökök hitvány nyerészkedési vágyból fakadó csábitgatásai talán még erősebb fokban siettetik a magyar gazdák helyzetének rosszabbitását, mint a szocialista izgatás. Ezen fegyházba való alakok tisztelet a. kivételeknek legtöbbnyire levelekkel árasszák el a munkásságot, mely levelekben foglalt hazugságokkal teszik őket fogékonnyá a túlcsigázott munkabérek követelésére s azok meg nem kapása esetén a kivándorlásra.

Mai nemzeti kormányzatunk teljesen tudatában van existenciális létünket fenyegető eme veszélyeknek, s tőle telhetőleg igyekszik azt orvosolni. Tény az, hogy mint minden, úgy ezen a téren is — sok mulasztás történt előbbi kormányaink alatt, oly sok, hogy nagy időbe fog kerülni az azok által támadt sérelmek orvoslása.

A földmivelésügyi miniszter két törvényjavaslatot terjesztett a törvényhozás elé. Az egyik a gazda és a cseléd közötti jogviszonyt szabályozza. Ezen törvényjavaslat kimondja, mi jár a gazdának, mi a cselédnek. Nem szándékunk fejtegetni e javaslatot, csak annak kijelentésére szorítkozunk, hogy a javaslat — igen helyesen — első sorban a gyöngét, a cselédet védi. Teszi ezt pedig úgy, hogy ebből a gazdának is igen nagy haszna van, mert ez által a gazda legnagyobb érdeke, a zilált cselédkérdés rendbe jön, s ezért a nagy eredményért érdemes ezen törvény által reá rótt áldozatokat meghozni.

Nagyfontosságú a másik javaslat is, mert lehetővé teszi, hogy a vármegyék és községek az állam támogatásával hozzáfoghassanak a gazdasági munkásházak építéséhez oly módon, hogy az az intézmény évi 25- 30 koronát ró a munkáscsaládokra, s harminc év múlva az egészséges és az

T A R C A.

Manőver.

A »Losonczi Újság« eredeti tárcája.

Voják Józsefet félelmetesen okos embernek tartották. Kisvárosban mindig nagy respektusnak örvendenek azok, akik vagyont tudnak szerezni.

És méltán. A vagyonszerzés, akármilyen ideálisan vélekedjünk is, a szellemi kvalitásokon kivül szorgalmat, önmegtartóztatást és energiát feltételez. Voják József egyszerű pékmesterből küzdötte fel magát a félmilliomosok rangosztályába. Csodálatos üzleti leleményessége volt. A házat, telket, tanyát, amit vásárolt, mintha áldás lebegte volna körül. Rohamosan emelkedett az értéke.

És folyton vásárolt. Egyszer nagyot néztek az emberek. Ez akkor történt, mikor Voják József egy félig rombadőlt várkastélyt vett meg, azután nagy költséggel kitataroztatta.

— Ebbe belebukik, — mondották az emberek. Ötvenezer forintot nyert rajta. Már mikor megvette, tudta, hogy kinek fogja eladni.

Általában szeretett amatőrnek eladni egy-egy szép tanyát, gyümölcsöst, villát. Az amatőrök jobban fizetnek. Azok a poézisért is pénzt adnak.

Ezt Voják József nagyon jól tudta, ámbár benne nem volt egy poétikus vonás sem. Hűvös, józan volt mindenben. Még a közügyek megítélésében is.

Ami a közügyeket illeti, érdeklődése csak piatonikus volt. Ő maga sohasem vállalt semmi

tisztséget. Az ilyesmi idő- és pénzpazarlással jár. Még a képviselő-választásoknál is csak akkor adta le a szavazatát, ha kocsin jöttek érte és ha nagyon ráért.

Épp ezért mindenki megfoghatatlannak találta, hogy egyetlen fiát, Istvánt, a katonai pályára adta. Huszárnak. Ez tudvalevőleg nem olcsó mulatság. De Voják különösen belevásárolt a huszárságba. A fiú már hadnagy korában ugyancsak dobálta a pénzt. Az öreg rövid két év alatt háromszor fizette ki a hadnagy űr adósságait.

Aztán jótékony szünet következett. István vagy másfél esztendeig szolidul mutatkozott, beérte az apanázzsal. De jól mondja a római filozófus Szeneka, hogy a szeliditett vadállatnak nem szabad hinni. Mikor Voják István főhadnagy lett, ismét adósságokat kellett csinálni. Az öreg ismét az előtt a dilemma előtt állott, hogy vagy kvietálni kell a fiával, vagy kifizeti az adósságot.

Ez egyszer még az utóbbira szánta magát, de elhatározta, hogy utoljára. Meg is mondta a fiúnak:

Annak semmi értelme sincs, hogy keservesen szerzett vagyonomat oktalanul elprédált. Ha meg nem becsülöd magad, jöhetsz haza megyei írnoknak.

Azzal haza utazott. Félévig rendesen ment a dolog, de aztán ismét prezentáltak neki nehány váltót. Áz öreg nyugtalanul járt fel és alá szobájában. Félóra után döntött, aztán kiment a vasútra és elutazott Erdélybe, abba a városba, ahol a fia szolgált.

Inkognito érkezett, s még az este felkeresett egy hírhedt örmény uzsorást. Így szíólt hozzá:

— Uram, akar ön rizikó nélkül készpénzben ezer forintot keresni?

A válasz igenlő volt. Még oly uzsorás nem termett, aki hasonló ajánlatot ridegen visszautasított volna. Az öreg Voják kitett az asztalra húszezer forintot és igy szólt:

— Ezt a pénzt aprónkint kölcsön fogja adni Voják István főhadnagy urnák, akinek mellesleg szólva, én vagyok az apja.

— Értem.

Úgy kell intézni a dolgot, hogy legalább hatvanezer forint árú váltót szerez tőle. Ha többet, annál jobb.

Értem.

— A váltók természetesen az én tulajdonomat fogják képezni. Mihelyt átadja, azonnal leolvasok önnek ezer forintot készpénzben.

— Meglesz . . .

Mindezt hamarosan Írásba foglalták, s az öreg Voják haza utazott. Számítása egyszerű, logikus volt. Az uzsorás egyszerre fogja a váltókat perelni, s akkor ő megjelenik s beváltja a váltókat a főhadnagy anyai [örökségének terhére. Így abból megment negyvenezer forintot, azután kvietáltatja a fiát, s otthon majd elbánik vele.

Egész nyugodtan várta a fejleményeket. Mintha üzletről volna szó. Nem jó üzlet, de valamit mégis meg lehet menteni a kárból.

Félév múlva ismét megjelent az erdélyi helyőrségi városban az örmény uzsorásnál.

— Hogy állunk? — kérdezte.

— Rosszul. Hangzott a savanyu válasz.

— Hogy érti ezt?

— Úgy, hogy az ön fiának összesen ötszáz