Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-02-28 / 9. szám
Az északi teuton-népek, bár kicsinyek és gyöngék, egészen másképen gondolkoznak. A norvégeknek Ibsen halála óta legnagyobb élő írójuk Björnstjerne Björnson, aki a politikában is kiváló szerepet visz, nagy pünkösdi politikai beszédében (1906) egyenesen a jövő politika feladátának tűzte ki az északi kis teuton népeknek szövetségét a német ellen, amely szövetségben igen könnyen az angol műveltségi körre támaszkodhatnak, mert eddig is azt tették. Az ő szava a jövő politikájára annál is inkább íránytadó, mert a norvég függetlenségnek ő volt megindítója és nevezetes tényezője. Sőt Björnson még ezzel sem elégszik meg, de Belgiumot és Svájcot is szeretné bevonni a szövetségbe, mert ezeket is veszélyeztetettnek tartja. Poroszországban a lengyel részeken valóságos kultursztrájk van a németség ellen, minden erőszak és a kisajátításig menő pénzáldozat hiábavalónak bizonyul a lengyelség ellen. Berlin közvetlen közelében annyit hallani lengyelül, mint németül. Német politikusok beszédeikben, írásaikban panaszkodnak efelett. Valóban kezdi az ember hinni, hogy igaz lesz az Ismeretes: „Estye Polska ne hninula/“ Végre is húsz millió, nemzetiségéhez erősen ragaszkodó, régi nemzeti lelkesítő múlttal és műveltséggel biró nép nem veszhet el még, ha háromfejü cerberus minden pokoli fajzatával nyűgözi is le. Nálunk a tövises magyar ugaron egy hektikás, elvénhedt kétfejű sas is elég, amely csudálatos módon két kopaszodó fejét fönhordja s mégis csak egy nyelvet ismer el két rút szájában. Nálunk ez is elég fékentartásunkra, hiszen alig pár éve még a főváros elemi iskoláiban is kötelező volt a német nyelv és még ma is kötelező az egész ország középiskoláiban.* Mondjuk kereken tiz millió magyar nyelvű állampolgár másik tiz millió vegyes nyelvű polgártársának és önmagának nyakába veszi a zordon terhet, hogy mellette mást ne tanulhasson meg alaposan, hogy az a tiz millió éppen a magyart hanyagolja el, hiszen minden magyarral úgyis beszélhet németül. Megtettük tehát a németet a magyar ugaron „volapülC-nek. Milyen példás műveltséggel ássuk alá a magyar talajt, készítjük a vezető árkokat annak a nagy német tengeráradatnak, amely végképen elsodorja majd és eltemeti állami és nemzeti létünket, midőn oly óriásra dagad meg mai medrében, hogy ott meg nem élhet, gyarmataira ráfizet, a magára bőszített kis rokon népek, a fojtogatott lengyelség vasgyűrűje által mindenütt elzárva, szépen átsétál úgyis ritka népességű kivándorlással és „^/^“-rendszerrel megátkozott nagy magyar ugarra. A nemzeti önérzet hiánya, amely sablonos régi dicsőséget zengő ódákon és szónoklatokon nem terjed túl, egy kis tüntetésben, hazafias verekedésben, betyáros és parlagi tempókban s költséges sallangos külsőségekben teljesen kimerül, nem vezet célra. Az osztrák császári tilalmak korlátái a legjobb akaratú kormány kezeit is akadályozzák, a társadalom német műveltségű rétegeinek minden változás iránti halálos közönye, megszokott kényelmes gondolkodásában való teljes elbizakodott fatalizmusa végre is katasztrófához vezethetnek. Tartsanak túlkorán jajgató Jeremiásnak, aki nem a rombadőlt templomon, de a haza * (Losoncion meg privatim a népiskolában is tanítják ! Szcrk.) rozoga, de még erős falai fölött sírja el panaszát, nem bánom, hiszen nem is kívánnám azt a végleges rombadőlést megélni. Földindulás rázza meg e földet, Ha meghalni készül itt a magyar ; Ha lélekben elernyedt, romlott lett És független lenni már nem akar! Az őstenger legyen úr itt újra, Ne bírja más ezt; a szent hantokat, Temetőnket más nemzet ne túrja. Nyugodjanak egy óceán sír alatt. Mint Attila, az Isten ostora, Úgy dúljon itt egy szörnyű vad vihar; Az légyen a halott nemzet tora, Ha meghalna végkép itt a magyar. A honfibú és honfi fájdalom, Lesz az orkán, mely keblén zúg, zokog ; S amint végigkorbácsol a habon, A honfigyász örökké élni fog! Madách Aladár. Egyről-másról. in. Irta: dr. Molnár Albert. Folytatom a magyarországi szocialista-pártok akciójára vonatkozó elmélkedésemet. Ezúttal ezen pártok szervezkedéséről irok. Beismerem, tudom, láttam, egyetlen egy országos párt sincs oly jól organizálva, mint a szocialista pártok. A maguk állítása szerint, ők a proietárizmust képviselik, tehát a legszegényebb embereket; ennek dacára egy pártnak sincs annyi pénze, mint nekik. Az alkotmány-párton ülnek a legvagyonosabb mágnások, s szervezkedés címén talán századrészét költhetik el annak, amit a szocialisták e címen elszámolnak. A pártot értem, nem az egyes képviselőket. Kezembe került egy szakszervezeti szabályzat. Minden egyes tag e szerint — a központba hetenként 20 fillért fizet. Tegyünk csak egy kis számitást. Mennyi rengeteg pénz folyik be a párt vezetőségéhez. Ha 10000 szervezett munkást veszek fel, az hetenként fizet 200.000 fillért, vagyis 2000 koronát; egy évre pedig 52-szer 2000 koronái, vagyis 104.000 koronát. Tehát 100.000 munkás befizetésével a párt évenként 1,040.000 korona fölött rendelkezik. Ezeket a pénzeket agitácionális célokra használják, segélyezésre alig jut valami. Az agitácionális költségek pedig legnagyobb részben személyes természetű kiadások. Van dologi kiadás is, de ez amellett elenyészik. Az agitácionális kiadások legnagyobb részben bizalmas jellegűek. Ott mindig enyhébb az ellenőrzés. De meg az ellenőrzést ugyanaz az intézőség gyakorolja. Én nem gyanúsítok senkit. Csak egyes tényekre mutatok rá. Ezelőtt 20 évvel Budapesten egy dr. Csillag nevű szocialista agitátor volt. Azt beszélik: szépen meggazdagodott. Ma már ő se szocialista. Közismert dolog az is, hogy dr. Ooldner Adolfnak, egyik szocialista vezérnek, az Adria partján nagy értékű munkás-szanatóriuma van. Az akció igen sokszor a magánvagyont is ostorozza. Úgy látszik se dr. Csillag, se dr. Goldner nem vetette meg azt. Se Várkonyi István parasztszocialista agitátor, aki serényen 300.000 korona értékű vagyonkát tudott összekuporgatni. A vezérek egy része perhorreskálja a vagyongyűjtést, de a helyett évi 10—16 ezer korona jövedelem zsebrevágásával a külföldi luxus-fürdőkben üdülgetnek. Az ő erkölcsi és politikai gondolkodásuk szerint ez egészen természetes. A pártszervezkedésben alapelvükhöz képest szintén a materializmus érvényesül. Nem tagadják, maguk beismerik, hogy ők bizony a magukét a politikai szolgálatokért is megkövetelik. Az indokuk, hogy ők a köznek azt busásan visszaadják. A szocializmusnak sok egyéb tévedése van. Például az eddigi politikai irányzat a közmegelégedésre törekedett. Az élet ellentéteit igyekszik kiegyenlíteni. A jog alanya minden ember, aki született. A szocializmus pedig a közjót mindig egyedül a proletárizmus kiépítésén keresi, mintha más nem is volna ember, és nem is volna munkás. Az eddigi civilis felfogás szerint az egyes ember politikai köztevékenységét a köznek adja oda. Ez a köz a nép maga, társadalmunk, a haza, a nemzet. Ebben a nemzeti társadalomban az egyes ember teljes joggal keresheti ugyan létének fentartását és biztosítását, de egy eszmének szolgálata, ridegen, teljes kizárósággal kenyeret nem adhat. Én így disztingválom rusztikus nyelven: én szolgálhatok egy politikai ideáért, de az idea ne legyen egyedüli kenyéradóm. Ennek nagyon szép lélektani magyarázata van. Egy becsületes politikus egy politikai eszmét addig szolgál, mig annak a közre kiható helyességéről, üdvösségéről meg van győződve. A politikai eszmék, a pártok elvei, szintén emberi alkotások ; igy egy eszme se mentes a tévedéstől. Ezen tévedés tudata, alapja minden tisztességes politikai eszme megbecsülésének és a kölcsönös tiszteletnek. Ha egyénileg független az a politikus, úgy mindig mérlegelheti, sőt mérlegelnie kell az általa vallott és hirdetett eszmék igazságosságát. Ez a függetlenség garanciája az elvek jóságának, s kívülről a nagyközönséggel szemben a bizalmat is ez teremti meg. A szociális akcióban sem a központi, sem a vidéki vezetéseknél nincs meg ez a garanciális függetlenség. A hivatásszerű vezérek, agitátorok, nemcsak hiszik, publikálják a szociális pártok elveinek igazságát, de ugyanakkor maguknak úri létet szereznek. Drasztikus a hasonlat, de nagyon rájuk illik. A kereskedelmi vigéc nem nagyon keresi megbízójának szolidságát. Fő az üzlet, hogy minél több vevőt szerezzen. Minél több vásárló akad, neki is annál több a haszna. Például egy indifferens gépésztől egy gép felől tudakozódom, az a legjobb hite szerint véleményt mond. Odautasít abba a gyárba, amelyiket ő legjobbnak tart. De megcsinálja-e ezt egy ügynök, aki abból él ? Egy se teszi meg. Ha jobb is az árú máshol, oda viszi a vevőt, ahol neki províziót adnak. Ez is az emberi gyarlóságból ered. Vele jár a mesterséggel is. Kenyerüket így akarják minél jobban biztosítani. Sok még az eszközökben se nagyon válogat. Vágyuk is, érdekük is az, hogy minél több vevő legyen. Ugyanez a karaktere a szociális akciónak. Az egész központi vezetés úgyszólván ebből az akcióból él. Többet mondok: legtöbb otthagyva tanult, eredeti mesterségét, a vezetéssel jobb, kényelmesebb módba jutott. Úgy, hogy a vezetés tényleg nem a proletárizmus, nem a munkásság, hanem a gyűlölt burzsoa kezében van. Mert hiszen 5- 6-10—12 ezer korona évi jövedelme nincs a proletárnak, mint a szociálizmusnál a központi vezéreknek. így van a vidéki vezéreknél is. Abból élnek. Az a földmives munkás azelőtt keresett naponként — mondjuk — 2 koronát; most az agitációért sokkal többet kap. Jól is él, meg ünnepük is. Nagy az anyagi ereje a szociális akciónak, de morális ereje annál gyengébb. Egy gondolkodó fő az akcióban a politikai vigécséget rögtön fölismeri. Észreveszi a közönség is, hogy bizony igen sokszor nem az igazságot árulják; hanem a vezérek megszerzik az úri, kényelmes megélhetést. Én látom, tapasztalom: a nép is ébredezni kezd. Keresi ugyan a jobblétet, de nem a szociálisták mozgalmában. Majd legközelebb egy ilyen akciót külsőségében mutatok be. Közállapotaink. Már egy alkalommal mondottam, hogy minden városnak megvan a maga nevezetessége. Görögországban hét város versengett azért, hogy melyikükben született Homeros, Szegeden hires a paprika, Czeglédnek van művészi kivitelű Kossuth-szobra, Kassán a sonka, Debreczenben a kolbász, Rimaszombatban a rimaszombati csutora figyelemre méltó ; Losoncz város vezetőségének a dicsőségét »az öt zöld határ« van hivatva megörökiteni. Hozzá még a »Van Houten Cacao«-t a boldog emlékezetű budapesti lóvasúti kocsikon, vagy »Csillag Annát«, avagy a Nincs többé kopasz fejet, nem hirdetik oly intenziven, mint ahogy Losoncz város reklamiroz az öt zöld határral. T. i. nappal, fényes nappal ! Az öt zöld határ oly tökéletes intézményünk, hogy ennek nincs oka éjjel bujkálnia, talán kora reggel végeznie a dolgát; nem, — az öt zöld batár éppen a legfeltűnőbb időben, ebéd táján nyikorog végig a városon étvágy-gerjesztőnek azon hivatalnokemberek kedvéért, akik,' mint például a bírósági összes emberek is, fárasztó munka után, éppen közvetlenül az ebéd előtt vonulnak a városon keresztül ki-ki szokott helyére. Az öt zöld batári mindig láthatod, óh boldog lakosa az öt zöld batár városának — az utcán. Nincs egyházi processió, hazafias menet, de kivált temetés, hogy az ünnepély fényét vagy az áhítatot ne emelje
