Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-06-13 / 24. szám

nagy eszméi, tervei mint hullanak mind a porba, hogy ne is említsük azt a vigasz­talan fájdalmat, hogy fiúörökös nélkül néz tüzesen izzó trónjára, hogy halála után immár félelmesen bontakozó uj történelmi bontó erők támadják meg pusztuló örök­ségét. Oh, mintha csak a végzet azért emelte volna életpályája elején oly magasságokba hatalomban és boldogságban, hogy annál mélyebben sújthassa alá a szemlélők részt­vevő szánalmára és megdöbbenő oku­lására. Az ő életének tragédiájáról a történeti élet máris, fülünk hallatára, hangoztatja hatalmas tanulságait. Mert, amint az emberi jellemekről a társadalmak ítélete mond bírálatot, úgy a történelmi alakok eszmé­nyeiről és terveiről maga a történelmi fej­lődés. A történelmi fejlődés azt tanítja, hogy a történelemben öncélúsága csak a nemze­teknek van, erényeik s bűneik, valóságos erőik szerint. Az egyes ember történelmi nagysága pedig abban áll, hogy a nemzetek a milliók lelkét kifejezik, míg aki e lélekkel szembeszáll: elbukik, még ha nagy és nemes erényei volnának is. A történelmet pedig nem okmányok csinálják, hanem a szigorú igazsággal lemérkőző valóságos erők. A történelmet nem lehet félrevezetni, kiját­szani ravasz betűkkel, pecsétes okmányok­kal. A magyar nemzetnek nem kellett félnie, bár hány okmányban kitörülték a nemzetek sorából, mert azért ez a nemzet valósággal létezett, élt, fejlődött. Viszont abban ne bizzunk, hogy puszta okmányokkal fönn­tartható nemzetünk léte, élete és fejlődése, az ilyen okmányok is csak üres hazugságok volnának. A nemzeti élet és szabadság a nemzeti irányú munkában áll, nélküle elbukik. A munkában való verseny a szabadság ver­senye, a legmunkásabb népek a legszaba­dabbak. Ha a magyar a legmunkásabb nép lesz a dunamenti népek közt, akkor elmarad­hatatlan történelmi bizonyosság, hogy a termeket látogattuk meg, melyekben annyi hasznos és szép szellemi táplálékot nyertek s melyek annyi kedves csinytevésre emlékeztették őket, majd további 10 évre kötelező nyilatkozatot írtak alá mindannyian. Délután szeretett volt igazgatójuknak, néhai Gresits Miksának a sírját keresték fel, melyre — Holczmann József osgyáni segédlelkész kegye­­letes beszéde után — koszorút helyeztek. Innen a losonczi fürdőbe vonult a társaság, s vidám gyermekéveinek egyik legkedvesebb helyén víg hangulatban várta be az estét, mígnem esti 8 óra­kor a „ Vigadó“-ba társas vacsorára kellett össze­gyülekeznie, melyen az ifjakon kívül résztvettek még dr. Agner Lajosné, Cotel Ernőné, dr. Csillag Aladárné, Thaisz Lajosné úrasszonyok, dr. Layer Antal, György Lajos, Malesevics Emil, Besse Dávid, Laczek Gyula és Kaszner Ede Pal, a nö­vendékek volt tanárai, Thaisz Lajos tanítóképzői tanár, Baskay István füleki gyógyszerész. Karka­­lits Sándor földbirtokos, Molnár Gyula főgimn. tanár, Holczmann József osgyáni segédlelkész, Nyeste József s.-lelkész és dr. Szőke Jenő szécsényi ügyvéd, mint vendégek; utóbbiak iskolatársai voltak az összejövetelt rendező ifjaknak. Felköszöntöket mondtak : dr. Hoffmann Dezső a tanárokra, dr. Layer Antal a növendékeire, dr. Sarlay Soma a jelenlevő hölgyekre, Löllbach Kálmán dr. Layer Antalra, dr. Szőke Jenő a házas kartársakra, Karkalics Sándor dr. Kirchner Sándorrá és Malesevics Emil Bandzsala Jánosra. A véghetlenül kedélyes összejövetelnek csak a hajnali órák vetettek véget, amikor az egybe­gyűltek azon reményben oszlottak szét, hogy 10 ev múltán ismét viszontlátják egymást. Adja Isten, hogy így legyen) s dr. Kirchner Sándor, aki az összejövetel rendezése körül oly fáradhatatlanúl buzgólkodott, a jövő találkozón is ily víg, kedves társaságban élvezhesse fáradságának gyümölcseit. legszabadabb is lesz, a többinek a vezetője. Ha majd a magyar többetérő művelődést fejleszt ki, mint az ausztriai népek, akkor meg fognak rendre magyarosodni a nem­zetiségek és nemzetivé lesznek a királyaink is ; akkor majd boldogabb nép lesz a magyar és boldogabbak lesznek királyai is. A szellemi proletarizmus okai. Ilyenkor az iskolai év végén, amikor a tanuló­kat a vizsgálatok sokasága és hosszadalmassága izzasztja, tűnik fel különösen az a ferde irány, hogy minden szülő lehetőleg csak középiskolába, gimnáziumba küldi íiú, sőt már leánygyermekét is. A legtöbb szülő abban a téves eszmében szen­ved, hogy gyermeke boldogságát alaposan mun­kálja, ha vele a középiskolát járatja. Azonban azt kevesen fontolják meg, hogy mennyi tenger pénzbe és gondba kerül a gyermekek ilyentén való nevel­tetése, és — ha 16 évi keserves kínlódás után — a gyermek célt ér és elnyeri az ügyvédi, tanári, orvosi, mérnöki, stb. oklevelet, vájjon az új állás jövedelme felér-e a hozott testi és lelki áldozatok kamatjával ? Mert a legtöbb esetben úgy állunk e téren, hogy manapság a diplomás ember, hiva­talnok csak tengődik és hosszas tanulása, ifjúságá­nak és vagyonának feláldozása ellenértékét soha­sem kapja meg vagy csak a legszerencsésebb eset­ben. Hiszen miniszter, egyetemi tanár, kúriai biró vagy országos hírű kriminalista nem lehet min­denki, noha a legtöbb szülő azt hiszi, hogy az ő gyermeke lángész. Pedig idővel csak olyan közön­séges akta-rovatoló lesz ő is, mint ezer és ezer szürke diplomás kollegája. Íme ebben a szülői ferde gondolkozásban lelhető fel a szellemi proletarizmus csírája, oka elsősorban. A szülők ezt a szerencsétlen, szinte bűnös és lázas törekvését előmozdítják a gyerme­kek mesterei, a tanítók és tanárok. Igenis, kimond­juk nyíltan, hogy a szellemi proletarizmus elő­mozdítói a szülőkön kivül a paedagogusok, akik túlírnom igazságérzetükkel egyrészt, másrészt azon­ban lágyszívűségükkel nem tudnak kellőleg és határozottan a szülői érzékenységgel szemben fellépni. A haszontalan, lusta és korlátolt elméjű tanulót átengedig egyik osztályból a másikba, csakhogy a szegény szülőket ne sújtsák, akik keservesen fizették a tandíjat. Ugyan sokszor a szülői szegénységen kivül más ok is vezeti a paedagogusokat a továbbcsúsztatásnál és ez a jobbmódú szüle azon védekezése, hogy fia mégse lehet — inas. Egynéhány osztályt mégis csak el kell végeznie. Ugyan az is nagy baj, amikor a majdan nagy vagyon örököse nem tanúi és csak a tanár kegyelméből csúszik osztályból-osztályba, de mégis nagyobb baj az, amikor a szegényebb sorsú növendékeket kell csúztatni azért, mert tanítónak akarják adni, vagy mert négy gimnázi­­ális osztály nélkül inasnak se veszik fel. . A paedagogusi lágyszívűség és az iskolai csúsztató rendszer rengeteg módon emeli a szellemi proletárok számát! De előmozdítják a szellemi proletarizmust a társadalom és annak kijegecedctt külső formája, a városok is. Ismeretes az a tüle­kedés a városok közt egy-egy középiskola elnyer­­hetése végett, úgy hogy nem is kell speciális ese­teket említenünk. Azt azonban széles e hazában nem tapasztaltuk eddigelé, hogy egy-egy város tiltakozott volna egy-egy középiskola felállítása ellen, s inkább polgári vagy ipariskolát kért volna. Nem, erre még nem fordúlt elő — tudtunkkal — eset, annyira általános a kapaszkodás meg a rangkórság, hogy az iskolák fajai közül is inkább csak a középiskolát akarják, mintha az egész világnak kaputos embernek kellene lennie s mintha józan iparosra, számító kereskedőre nem is volna szükségünk 1 A városok ezen ferde törekvését ápolják az illető városokban fennálló kaszinók, polgári körök és más erkölcsi testületek. Még ezeket is az álta­lános divat vezeti e téren, nem pedig a kör tag­jainak, a társadalom égető szükségei. Pedig ennek immár véget kell vetni, ha nem akarjuk a szellemi proletarizmust napról-napra gyarapítani s vele a dologkerülők, a félműveltek, a mások félrevezetéséből élők társaságát emelni. A szülők ne higyjék azt, hogy gyermekük iángész és legalább is miniszter lesz. A tanárok, paedagogusok ne sajnálják azt a vásott, hanyag es korlátolt eszű gyermeket elbuktatni. Inkább szüljön eljárásuk 1—2 esetben haragot és köny­­záport, de a tehetetlennel szemben ne legyenek lágyszívűek és elnézők, mert a középiskola, a tu­dományos pálya nem mindenkinek való, csak az árra hivatottnak. A városok és ezek falai közt létező erkölcsi testületek végre igyekezzenek azon, hogy a túltömött középiskola helyébe vagy mellé polgári iskola vagy ipari szakiskola is kerüljön, amelyek biztos pályákra készítik elő növendékeiket. Manapság azért adja rendszerint mindenki fiát a középiskolába, mert más, az elemi iskola felett álló iskola nincs sem az illető városban, sem a vidékén, tehát hogy a gyermek valamivel magasabb oktatásban is részesüljön, a szülő igen sok esetben „muszájból“ adja a gimnáziumba a gyermekét, nem gondolva meg azt, hogy ez által a legtöbbször eljegyzi a szellemi proletarizmussal; arra kárhoztatja gyermekét, hogy kaputos koldus legyen egész életén át. Losonczon is érezhető egy fiú polgári vagy ipariskola hiánya. A gimnázium, mely 250 tanuló­nak épült, évről-évre 400 gyermeken felül vesz fel. Az osztályok túltömöttek és ez roppant leszál­lítja a tanítás eredményét is. A sok középszerű, illetőleg gyenge és korlátolt tanuló miatt elmarad­nak a hivatottabbak, szóval a tanítás és nevelés sülyed az odacsődűlő de nem odavaló nagyszámú anyag miatt. De ez minden városban így van országszerte ! Azért itt az ideje, hogy egy levezető csator­náról gondoskodjunk. Lehetetlen ennek az álla­potnak további fenntartása és tűrése. Ne várjunk mindent az államtól! A társadalom, a szülők, az erkölcsi testületek, a város egyeteme álljon ki a síkra és teremtse meg azt a levezető csatornát, mert ezzel nemcsak társadalmi bajt, szociális rák­fenét gyógyít meg, de nemzeti nagy missziót is teljesít. Csináljuk meg Losonczon a fiúpolgári iskolát, vagy létesítsünk egy iparos szakiskolát. Ez a terjedő szellemi proletarizmusnak hathatós gyógyszere lenne egyrészt, másrészt nem kényszerítenők a szülőket arra, hogy más iskola hijjával gimnáziumba küldje azt a gyermeket. Az a tanár is szabadabban osztályozhatna és a hátra­maradt magyar ipar és kereskedelem is jobb anyaghoz jutna, mert nem urakat nyerne, hanem jóravaló és munkás mesterembereket. Hazánknak éppen az a hátramozdítója, hogy sok benne a dologkerűlő, az „úr“, és roppant kevés a termelő, az előállító, a munkás-kéz. De éppen ennek egyik hatalmas oka az, hogy nem gondoskodunk kellő­leg a népiskolából kikerülő ezer és ezer gyermek kellő továbbképzéséről. A városoknak, a testületeknek, a társadalom­nak éppen itt kellene a legtöbb áldozatot hoznia. De erre nem gondol senki; erre áldozni nem akar senki, pedig szép és drága kaszinói székházakat tudunk építeni, kaszárnyákra meg készséggel meg­szavazzuk az óriási ingyentelek mellett a milliókat, de polgári iskolára, ipari szakiskolára nincs egy huncut fillér sem. (Hogy volna, mikor még játszó­térre sincs ! Szerk.) Ezenkívül hordozzuk a tulipán jelvényt, kardoskodunk az önálló vám létesítése mellett, de hogy azt sikerrel meg is állhassuk majd az elérendő politikai önállóság mellett, arra nem teszünk kellő lépéseket. És dehogy bánjuk, na a kivándorlás évről-évre nő, és ha a szellemi proletárok szama evről-évre emelkedik ! A legfon­tosabb a középiskolai érettségi bizonyítvány és — a nagyságos cím. Szóval nagyon örvendünk annak a „fenn az ernyő, nincsen kas“-féle szegény, üres, rangkórsagos, frázisos, váltógazdaságos, úr­hatnám divatnak, amely alig nevel teljes embere­ket, munkabíró férfiakat, de szájhőst, szellemi proletáit annál többet. Változtassunk immár ezen legalább a mi kis városunkban és használjunk fel minden eszközt és rakjuk össze minden tehetségünket, hogy minél előbb létesülhessen Losonczon is egy fiúpolgári iskola vagy egy megfelelő iparos szakiskola, mint egy olyan szerv, amely hivatva van a szellemi proletarizmus terjedésének gátat vetni és egy egész­séges iparos és józan kereskedelmi középosztály megteremtését előmozdítani. Gondolkodjunk ezen és cselekedjünk, míg nem késő 1 Botond. Kultúrpalotát Nyitrának. A F. M. K. E. elnöksége a vallás- és köz­­oktatásügyi miniszterhez feliratot intézett a Nyitrán létesítendő kultúrpalota érdekében, azt a kérelmét terjesztve elő a magyar törvényhozás azon rendel­kezésének végrehajtásánál, hogy a koronázás 40-ik évfordulója emlékére az ország művelődési góc­pontjain paloták emeltessenek a magyar közmű­velődés előmozdítására, Nyitra vétetnék első sor­ban tekintetbe, mely városban székel a F. M. K E. elnöksége, s mely városból 25 év óta irányíttatik az akció a magyar nyelv és művelődés érdekében tizenegy törvényhatóságra kiterjeszkedőleg. mely­nek folytán szép eredmények mutathatók fel a tót

Next

/
Oldalképek
Tartalom