Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-05-09 / 19. szám
LOSONCZI ÚJSÁG I Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. I J Negyedévre 2 kor. ÍJ j Egy petitsor tere 10 fill. síi A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT J | HIVATALOS KÖZLÖNYE. jj jutányosabb. jj II. évfolyam. 19. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. május 9. Vízvezetékünk. (S.) Városunk nagy kérdések megoldása előtt áll. E kérdések helyes megoldása fogja városunk fejlődésének irányát is megszabni. Ugyanis a kövezetvám behozatala kötelezővé teszi az utcák csatornázását és kövezését. Mind a kettő azonban csak akkor fogja igazán a közegészséget és a köztisztaságot szolgálni, ha kellő mennyiségű vízről gondoskodunk. A víz roppant fontos úgy egészségi, mint tisztasági szempontból. Már lapunk múlt számában volt szó arról, hogy a kloakák kiöblítéséről nem szabad megfeledkezni. De a víz kérdése magában véve is oly fontos, mint akár a csatornázás, vagy kövezés, ha nem fontosabb. Köztudomású dolog, hogy városunk talaja rossz, fertőző anyagokkal szaturált. Nagy szárazságok idején pedig házi kútjaink nem szolgáltatják a kellő vízmennyiséget. Az előbbi tény konstatálása hozta nyakunkba a tőzegrendszert; az utóbbi tapasztalat pedig — isten mentsen meg tőle csak egy nagyobb tűzvész esetén fog a vízkérdés gyökeres megoldására késztetni. Pedig oly népes helyen, mint Losonczon, nem szabad késnünk kellő mennyiségű és egészséges víz beszerzésével. Ugyan voltak és folynak kísérletek ez irányban, de az eredmény az, hogy sem a környékbeli, sem a dabari vízforrás nem elegendő városunk vízszükségletének fedezésére. Mennyi vízre is van szükségünk ? A szakférfiak általános számítása szerint fejenként a házi szükségletre, kertek öntözésére, fürdőkre, gyárak és szökőkutak vízfogyasztására 90 liter kell, az utcák öntözésére pedig 60 liter. Ez fejenként naponta 150 liter. Egy 10 ezer lélekkel bíró város vízszükséglete eszerint naponként másfélmillió liter, ami óriási mennyiség; de tekintettel kell lennünk, hogy a város népessége megfog kétszeresődni idővel. Tehát oly vízforrás kell, amely állandóan ellásson bennünket a szükséges vízzel. És mivel vízszegény talaja városunknak és vidékének ennyi vizet nem nyújt sem forrás, sem patak révén, nem marad más hátra, mint nagykaliberíí artézi kutaknak féirása. Öt-hat artézi kút, a város különböző helyein ásva, annyi vizet fog szolgáltatni, amennyire e városnak egyenlőre szükség van. Természetesen 5—6 ilyen artézi kút ásása sok pénzbe fog kerülni. Esetleg célt sem érünk vele, de esetleg várakozásunk ellenére több vizet is kapunk, mint a mennyire számítunk. De az így nyert víz tiszta, jó és egészséges lesz s nem kell majd azt a fertőzött vadvizet innunk egészségünk óriási hátrányára. Az artézi kutak vizét szivattyúk segélyével beton vagy vasból készült medencékbe, rezervoárba kell vezetni és innen elvezető csöveken át a magasra épített rezervoár által nyert nyomás folytán a város különböző helyeire szállítani. Szóval az artézi kútvíz csöveken át való vezetése kész vízvezetéket szolgáltatna. E terv roppant ideálisnak fog feltűnni, de nem marad más hátra, mint a vízszerzésnek e módjához folyamodni, ha egészséges és jó vizet akarunk inni. Ha azonban az ásandó artézi kutak a meglevőhöz mérten nem nyújtanának aránylag több mennyiségű vizet: az sem képezne olyan óriási bajt, mert akkor szabályrendeletileg ki kellene mondani, hogy az artézi víz csak ivásra és főzésre használható. Magában véve az artézi kutak utján nyert egészséges ivóvíz is megéri a százezer koronát! De hátha oly mennyiségű lesz a nyerendő víz, hogy a fent kitüntetett vízmennyiséget is szolgáltatja. Akkor meg valóságos főnyereményt ütnénk ! Ha az ásandó artézi kutak bővizűek lesznek, akkor az utcai csatornák öblítése és városunk utcáinak öntözése nem fog nehézséget okozni. Mi több, minden tekintetben megszabadulnánk attól a sok piszoktól és bűztől, amely városunkat most alkalmassá teszi a járványos betegségekre, az utcaöntözés és csatornaöblítés pedig annak szépségét és tisztaságát tetemesen emelné. Mert most úgy vagyunk e tekintetben, hogy városunk nem egy része, utcája rondább sok falu utcájánál. A vízvezetéket meg kell csinálni! E tekintetben félre kell tenni mindenféle melléktekinteteket és nem szabad visszariadnunk az esetleges áldozatoktól sem. Szűkkeblűség, fukarság, a tisztaság és egészség iránti érzéketlenség vagy pláne a vízvezeték kellő fontosságát fel nem fogó értelmetlenség e TÁR C A. Pille-szárnyak. Irta: Benda Jenő. A »Losonczi Újság« eredeti tárcája. Egy séta-úton ketten mentek együtt: egy öreges úr, aszthmás, elhízott termetű és egy iljú hölgy, kinek szépsége makulátlan volt, de ezzel szemben erénye annál jogosabb kifogás alá eshetett. Mentek együtt, az úr némileg szuszogva, a hölgy pedig kedvetlenül. Nem beszéltek egymással, mert egy kis differencia volt közöttük egy túlságosan borsos árú brilliáns butónnak miatta. Közvetlen előttük az úton pedig mindig tovább, májd újra tovább röppent egy pillangó. Pár lépésre bevárta őket, azután ismét előre szállt, mintha az irányt mutatná nekik. Különösen fejlett, szép példány volt. Mikor szárnyát széttárva megpihent, a szivárvány minden színében ragyogott. Mikor pedig fölrepült, hasonlatos volt egy levegőben libegő drágakőhöz. A leány nem tudta levenni szemét a röpkedő csodáról. A borsos árú brilliáns butónnak miatta nagyon haragos volt, így hát ártani akart valaminek s amikor a pillét már-már beérték, utána lépett, hogy eltapossa. Ne! ne bántsa! — Kérte a szuszogós ember. De ezzel a kéréssel csak azt érte el, hogy a nő most már igazán meg akarta keríteni a lepkét. Jött a legközelebbi alkalom. A pille fürge szárnynyal újra kimenekült az apró láb halálos nyomása alól, de a leány a levegőben egy ügyes kézmozdulattal elkapta. Olt vergődött szegény az ékszeres kacsók között. A leány végig dörzsölte a szárnyait. A durva fogás alatt eltűnt azokról a káprázatos ragyogás. Azután megfogta az egyik szárnyát s biztos mozdulattal letépte. A pille megmaradt szárnyával kétségbeesetten verdesett. A leány pedig hirtelen letépte ezt a szárnyat is. A gyönyörű repülő csodából mi maradt? Egy kicsi utálatos pondró, mely kínjában jobra-balra görbült a leány fehér tenyerén. — Milyen kegyetlen maga Olga! — mondta összeborzadva a kövérkes aszthmás ember. — Nem sajnálja? Olga válasz helyett eldobta magától a kicsi férget, agyontaposta. Csak azután felelt: — Ti talán sajnáltok bennünket, mikor miattatok elpocsékoljuk szegénységünket, ifjúságunkat? S gyűlölettel és undorral nézett a szuszogó emberkére, aki aszthmás mellét kidüllesztve, szaporán szedte lábait, hogy a szép és ifjú hölgy mellett ő is, ha nem is szépnek, de legalább aránylag ifjúnak látszassák. Nehezteléssel váltak el. Az nő közvetlenül az úr orra előtt csapta be az ajtót. A szobaleányt kiküldte a szobából. — Egyedül akarok lenni! A szobaleány gúnyosan vigyorgott. Már jól ismerte ezeket a hangulatokat, melyek rendszerint az átmeneti válságok jelzői voltak. — Ügy látszik, szakítottunk a kereskedelmi tanácsos úrral. — Vélte a kis kövér aszthmás emberkére gondolva. Olga pedig odabenn saját képmását nézte a földigérő nagy tükörben. Úgy vélte, ma különösen mély és sötét a szeme alatti félkörű karika. S ráncokat is fedezett föl, ráncokat, az ő huszonhat éves szépséges szép arcán. Az apró ijesztő redők a szemszögletben futottak össze. Keskeny finom redőzések voltak. Cseppet sem föltűnők, de Olga ma olyan hangulatban volt, hogy különösen félelmesnek látta őket. — Töredeznek, töredeznek a pilleszárnyak ! mondotta csendesen. És nagy keserűséggel telt meg a szíve. Futni, menekülni szeretett volna innen messze, ahol nincsenek aszthmás kereskedelmi tanácsosok, akik nem akarják megvenni a borsos árú brilliáns butont. Volt egy arckép az Olga szekrényének legrejtettebb részében. Pörge kalapos ifjú ember, kipedert bajusszal, rosszul szabott szalon kabátban. A szeszélyes hölgy valahányszor a maihoz hasonló kedélyhangulatban volt, ezt a képet szokta elővenni, sórák hosszáig elmélázott az örökre otthagyott polgári életről, az elvesztett tisztességről. A rosszul szabott szalonkabátba öltözött ifjú segéd-telekkönyvvezető Karánsebesen. Egykor vőlegénye volt Olgának, de Olga közvetlenül az esküvő előtt szökött meg előle egy úrral, akinek pénze is volt, s szalonkabátját is jobb szabónál csináltatta. Olga nézte, nézte a képet. A derék nyárspolgári alak mellé odaképzelte magát, mint tisztességben virúló, pirospozsgás nyárspolgári alakot. Úgy tűnt föl neki ez álom, mint egy elvesztett éden, s leküzdhetetlen sóvárgást érzett a segédtelekkönyvvezető után. A szivébe nyilait egy kérdés: Hátha írnék neki 5
