Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-29 / 14. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések:^ Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill. * • A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb. J I. évfolvam. 14. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. március 29. Az eskü. Irta: Dr. Molnár Albert. Miért ember az ember, miben különbözik az állatvilágtól ? Abban ugy-e, hogy van arca, jelleme, becsülete. Az esze viszi a civilizáció utján s eszével uralkodik a természet elemein. A becsület az emberi élet zamatja. A jellem az az önuralom, amellyel az ember a maga-magában rejlő ösztönt legyőzi és úgy rendezi életviszonyait, hogy abban a nagy emberi társas körben, amiben élünk, hivatásunkat betölthessük. Az emberi jellem egyik legszebb ékessége az igazmondás. Az egymásiránti bizalom ezen nyugszik. Az emberben élő szellemi és erkölcsi erő teszi az embert képessé arra, hogy szándékát irányítani, akaratát korlátozni, szabályozni tudja. Az állat olyant tesz mindig, ami neki jól esik; az ember azonban igen sokszor meg tudja tenni azt, ami reá nézve veszélyes, kellemetlen. Az igazmondás éppen azért alapja az egymás iránti bizalomnak, mert hisszük, feltételezzük felebarátunkról azt, hogy bármit hozzon is reá a sors, szavának ura fog lenni. Mennél nagyobb az emberben az erkölcsi tartalom, annál nagyobb az igazmondás ereje. A szavahihető embernél elég az a kijelentés: »megmondtam, úgy lesz!« Az eskü nem egyéb, mint a gyengének az Istenre való hivatkozással történő megerősítése ígéretében. Külsőleg, kint a világi életben, az eskü szankciója annak, amivel a hazugságot megbüntetik. A hamis eskütevő a. közbizalmat, a hűséget (fides publika) szegi meg. Az 1867. évi II. te. a királyi eskü szövegét igy határozta meg s a magyar király ezt az esküt tette le: »Mi Első Ferenc József Isten kegyelméből stb. mint Magyarország és társországainak örökös és apostoli királya, esküszünk az élő Istenre, a boldogságos szűz Máriára és az Istennek minden szentéire, hogy az Isten egyházait, Magyarország és társországai törvényhatóságait, s egyházi és világi minden rendű lakosait jogaikban, kiváltságaikban, szabadságukban, szabadalmaikban, törvényeikben, régi jó és helyben hagyott szokásaikban megtartandjuk, mindenkinek igazságot szolgáltatunk, Magyarország és társországai jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét és területi épségét sértetlenül fentartandjuk, dicsőült II. András király törvényeit, (kivévén mindazonáltal azon törvények 31-ik cikkének záradékát, mely igy kezdődik: »Quodsi verő Nos« — egészen azon szavakig: »in perpetuum facultatem«) — megtartandjuk.« Stb. stb. Majd az eskü ezzel nyer befejezést: »Isten minket űgysegéljen s annak minden szentéi!« Ezen esküvel alkotmányunk, törvényeink sértetlen fentartása biztosítva van. A királyi eskü csak bir annyi értékkel, mint egy közönséges halandó esküje? így nem félünk, hanem bízunk abban, hogy a mi törvény, az törvény marad. Az 1848. évi IV. te. az országgyűlés évenkénti üléseiről rendelkezik. Annak 5-ik §-a azt mondja: »0 Felségének joga van az összejött évi ülést prorogálni s berekeszteni, sőt az országgyűlést a három év eltelése előtt is feloszlatni és ekkor új képviselőválasztást rendelni; de ez utolsó esetben az uj országgyűlés összehívásáról aképen rendelkezendik: hogy ez az előbbinek feloszlatásától számítandó három hónap alatt összeüljön.« Világos a törvény. Szó se fér hozzá. Én az utolsó percig bízom, hogy a király megtartja esküjét. Erről a hadról, amelyik most a kormány-székben ül, minden rosszat elképzelhetek, de azt nem tudom még sem feltételezni, hogy a királyt a hamis eskü elkövetésébe bele vigye. A törvény kimondja, hogy megajánlás nélkül adót kivetni s behajtani nem lehet. Itt vannak a fogyasztási adók. A kormány ki is veti, be is hajtja. Felhasználja, meghatalmazás, ellenőrzés nélkül. Ez is törvénytelen cselekedet. Törvényeink szelleme parlamentáris független kormányról beszél. Ennek a kormánynak nincs pártja, nem is tud csinálni s ők irányítják mégis a nemzet sorsát. Ez is egy törvénytelenség. Ott van törvényeinkben a miniszteri felelősség. Ez a fundamentuma a parlamentáris kormányrendszernek. Ezek arra se adnak semmit. Fügét mutatnak. Markukba nevetve, naivságunkat mosolyogják. Kijátszanak itt is. Kimagyarázzák, kicsavarjak a törvény nyakát. Most következik az országgyűlés összehívásának kötelezettsége. Itt már nem lehet csavargatni. Vagy — vagy! Ha van alkotmányunk, akkor a király betartja a törvényt s az országgyűlést összehívja. Vagy félretéve a felvett alkotmányosság maszkját: az önkény egész meztelenségében mutatja be magát. Hiszek a jobban. Nem tudok abba belenyugodni, hogy a király esküjét megszeghesse. Ez a kormány a király tekintélyét védi. Ez az egyedüli programmja. Azt gondolják, hogy majd ilyenekkel fogják azt a felségi nimbuszt megmenteni. Ismétlem: én hiszek a jobban s nem tudok abba belenyugodni, hogy a király megszeghesse esküjét. De ha csalódnám s velem együtt csalódnék ez a sokat szenvedett nemzet, szolgáljon kevés vigasztalásul az a tudat, hogy »minden kár haszonba megy.« Legalább megtanulja ez a nemzet, hogy a népszabadságot nem a királyi eskü teremti meg, hanem a nép maga. Tűz van! Most, midőn a kormány már álarcozatlanul az abszolutizmusra rendezkedik be és pedig, úgy látszik, hosszú időre; midőn a társadalmi érintkezésnél is szinte félve, gyanakodva közeledünk egymáshoz, nem tudva melyik táborba tartozó a magát szintén magyarnak valló embertársunk; midőn a lét és nem lét aggasztó kérdése kell, hogy foglalkoztassa minden e haza polgárának szivét, lelkét, ha abban érzés és értelem lakik; most »a tizenkettedik órában«, mikor már magasra csap a gyújtogatok mindent elhamvasztással fenyegető csóvája; midőn próbára kerül minden épkézláb ember bátorsága, lelkiismerete, hogy a gyújtogatok érdekszövetségéhez tartozónak akarja-e magát láttatni összetett kézzel, sőt talán még démoni, kaján mosollyal szemlélvén a pusztítást, vagy minden tekintetet félretéve rohan-e az ezredévi, verejtékesen gyűjtött kincsek megmentésére, — most van szükség önérzetre, nyíltságra, bátor elhatározásra. Oly elhatározó, válságos időben, mint amilyennel most sújtja a végzet hazánkat, ha van becsület valakiben, ha súgja valami lelke mélyén, hogy ő is tehet bármi csekély szolgálatot a haza ügyének, nem szabad, nem lehet figyelembe jönnie semmi egyéni, családi tekintetnek, felütött rostléyú sisakkal a küzdők sorába kell állanunk, hadd lássa az ellenséges hadd lássuk magunk is, mit tehetünk, mit várhatunk küzdelmünk sikeréül. E hazának örök átka volt, egyrészt a visszavonás, másrészt a nemtörődömség, minélfogva négyszázados ellenségünk biztos számítással gázolhatott be virágos kertünk legközepébe, hiszen a kertészek egy része annyiszor, most meg valamennyi cinkostársává szegődött a disznócsürhének, mely a legdíszesebb, a legritkább, a páratlan virágban is csak az ő gyomrának töltelékét látta, hogy azt bimbójában, vagy már dús pompájában mindent egyaránt megemésztő, telhetetlen hasába temethesse. Nincs, nem lehet magyar, kinek szive, nem a neve az, hogy ezt a pusztítást közönnyel nézhesse ! Ha nincs módunkban a kert ajtaját elzárnunk, mert annak szuronyos őrét a közös kerttulajdonos a védelemtől eltiltotta s csak a maga rendelkezésére tartotta meg, s annak a tőlünk teljesen idegen kertnek a mienkből átplántált, de az ottani talajban csenevész virágai őrizetére rendelte csupán a disznócsürhe jólétét, háját tekintő kondások bornirt tanácsára; akkor van még egy biztos mód, mellyel távol tarthatjuk őket a virágos kerttől, mert hiszen ezen belül, ezen túl van e nemzetnek bőven termő szántója is, melyen buján tenyész istennek minden áldása, a magyar nép »élet»-e. Így nevezi népünk a maga, vér és verejték áztatta s talán azért oly zsíros földjének terményeit. Ezt az életet áhitozza tulajdonképpen az a nemes sereg, s mig ide bejuthatott, nem kellett neki a virágos kert, igaz ugyan, hogy abban hova tovább szélesebb járót taposott magának, hogy könnyebben, kényelmesebben bejuthasson a kukoricásba, búzaföldbe, makkosba. Ha pedig nem akartuk beljebb ereszteni, rögtön neki esett újból a virágosnak, mert tudta, hogy ez ja mi büszkeségünk, féltett kincsünk, tudta, a virágért adunk neki vékaszámra életet, melyen hizhatik. Ami szegény, árva népünk pedig »főikéi és sírván megyen új hont keresni túl a tengeren«. Hány munkáskéz találna bőven jövedelmező foglalkozást itthon s el kell veszterúnk a munkásban a védőkezet is. Természetes szaporodását népünknek túlontúl meghaladja a kivándorlók óriási serege. Kivitelünk apad az élelmes szomszéd gazdasági téren való előtörése miatt, a mindjobban beözönlő idegen árúkért kifolyó pénzünk pedig milliókkal szaporodik évente. Kétszeres érvágás egy vértelen betegen! Nem vezet-e ez a biztos pusztulásra?! S még akad társadalmunkban oly
