Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1905-12-30 / 1. szám

Melléklet a Losonczi Újság december 30. számához. (1905.)

hogy ideig-órákig járhassunk benne. Az ily párt csak a jelennek tartozik, felelőssége mértékét a viszonyok az esélyek mérlege szabályozza; ezekkel szemben a függetlenségi párt útirányát a múltak hagyományai, a jelen sivársága, s a jövő hivó szava irányítják. Aki a függetlenségi párt táborába lépett, gondolja meg jól, hogy ezzel fogadalmat tett annyi jeltelen sir megkoszorúzására ; fogadalmat tett, hogy mint a hivő zarándok étien, szomjan, ezer veszély közepette megrogyott inakkal is siet megváltója vagy prófétája sírjához meríteni hitet, úgy előtte is szent kötelesség gyanánt áll Rodostó, Segesvár, az aradi Golgotha, s a kerepesi temető halottainak fogadalmat tenni, hogy a nemzettel együtt siettetni fogja azon dicső nap eljövetelét, melyen szellemük a koporsóból kitör és eget kér. Fogadalom köti a függetlenségi pártot a jelenhez is, mint azon zászló lobogtatóját, melyet a választópolgárok oly impozáns többsége adott kezeibe azon paranccsal, hogy a zászlót, a küzdelem foszlányát tépheti, de meghajtani más előtt nem engedi, mint a nemzetét igazán szerető magyar király előtt. De tartozik a függetlenségi ember fogadalmat tenni a jövőnek is, jobban mondva tartozunk már most felnyitni a jövő nemzedék szemeit, tartozunk nevelni gyermekeinket úgy, hogy amit előttünk eltakar az alkalmazkodó politika szaizi fátyola, azt ők meglássák. Vezesse utódainkat a költő eme önérzetes sora, mely arra buzdítja a magyart:

.... hogy amit önkeze kivívhat,

Ne várja mástól mint szerencsedíjat.

A leghathatósabb eszköz ezen eszmék ápolására, életben tartására a törhetetlen magyar lélekkel megalkuvást nem ismerő kitartással vezetett sajtó. Hivatása ápolni a múlt emlékeit, ellenőrizni a jelent, s utat törni a jövőnek. Hivatása az ily irányban vezetett vidéki lapnak éppen az, mint ama elő-, utó- és oldalvédeknek, melyek valamely sereget kisérnek. Ha fővárosi sajtó mint a derékhad viszi a fő-zászlót, természetes centruma őrzi a táborkart, a vidéki sajtó végzi a felderítő szolgálatot; kötelessége különböző utakon felismerve minden vidék terepviszonyait, soha el nem vágva a főseregtől, vinni embereit oda, ahová a siker, a győzelem reménye rendeli. Amely vidéki lap ezen iránytól eltér, egyben le is sülyed a magánérdekek, a nyiltterezések, a süldő poéták stylgyakorlatainak, vagy a földi nagyságok személyi híreinek kétes értékű annáleseivé.

A függetlenségi párt vidéken megjelenő szócsöve keresse fel a magyart kastélyában, műhelyében vagy ekéje szarvánál, emlékeztesse, bármely templomban, bármily nyelven dicsérje is Istenét arra, hogy hazája iránt kötelességei vannak, melyeknek mindenkor meg kell felelnie.

Keresse fel e sajtó bajában és örömében egyaránt a magyart, ölelje fel azon vidéknek, melynek emlőin táplálkozik kulturális és anyagi érdekeit is. Ne politizáljon csupán, hanem egyúttal tanítson és vezessen is. Mert a független Magyarország jövő képe necsak úgy álljon előttünk, mint egy Ausztriától politikailag és földrajzilag elkülönített külön ország önálló nemzeti intézményeivel bár, beléletében azonban elszegényedve; ellenkezőleg ezzel együtt munkálkodnunk kell azon is, hogy az uj független állam kultúrájával, virágzó iparával, kereskedelmével, mezőgazdaságával, modern közigazgatásával, hamisítatlan liberalizmusával egyaránt vivja ki a külföld bámulatát, hogy mindaz, ami magyar, legyen tiszteletet és becsületet parancsoló, egyaránt barát és ellenség előtt.

Ezen újjászületést elősegíteni, ennek szolgálni, legyen feladata ezen uj lap minden sorának, minden betűjének. Legyen a kezdőnek tanítója, az igazaknak barátja, az ellenfél támadásainak elháritója. Terelje vidékünk széttagolt társadalmát egy táborba, midőn a nemzet érdekei forognak veszélyben. Ne alkudjék meg mással soha, mint pártja igazságával, érdekeivel.

Hazánk függetlenségét, jövendő nagyságát szolgálni, legyen utjának iránytűje! Találja fel benne minden jó magyar azon bőkezű barátot, ki szerényen kopogtatva hozza ajándékait, kíván boldog újévet, teljes és boldogító diadalt minda iknak, akik nagynak, szabadnak és függetlennek óhajtanák látni magyar hazánkat az uj esztendőben.

Henríczy Béla.

Miért nem sikeres a védekezés a ragályos betegségek ellen?

II.

(Folytatás és vége,)

»A járványok elhárítása egyik legfontosabb feladata az emberi társadalomnak.« Miután pedig annak tagozata a hatóság és a szükebb értelemben vett társadalom, tehát mindkettőnek. Ahol e két tényező együttesen működik közre, ahol mindenkinek meg van a maga szerepe s azt mindenki lelkiismeretesen teljesiti, ott az eredmény sem marad el. Az angol társadalmat megtanította a football játék az egy célra való törekvésre, ez nyilvánúl harcaikban, intézményeikben is. Ahol pedig a két tényező egyike nem működik, vagy nem elég szívósan, nem elég meggyőződéssel, ahol a társadalom feladatát is a hatóság végzi, ott ember feletti küzdelem dacára is az eredmény vagy semmi, vagy nem kielégítő. Akármily ügyes a kapuvédő, egy maga, csatázok nélkül nem viheti győzelemre a pártot. Sőt azt merném állítani, hogy a két tényező közül a társadalom az erősebb, a hatásosabb. Ahol a társadalom maga veszi fel a küzdelmet a járványok ellen, ahol azt helyesen keresztül viszi, hogy úgy mondjam társadalmi boykott alá helyezi a járványt, tehát első sorban azokat akik lelkiismeretlenek, indolensek vagy könnyelműek, ott maga a társadalom egyedül is meggyőzi a bajt még akkor is, ha esetleg a hatóság nem tenné meg kötelességét, mert a társadalom az emberszeretett szent nevében mindenkit képes rákényszeríteni a lelkiismeretes pontos működésre, vagy az utasítások pedáns betarására.

Nálunk — nem csak Losonczról beszélek, — még a társadalom a járványok leküzdésében neki szánt s mással nem helyettesíthető szerepkörét nem vette át. Neki kellene lenni az élő lelkiismeretnek, mely mindenkit az egyedül jó irányba terelni képes, de e helyett még helyes közvélemény kialakulása is csák kezdődő félben van. Értem alatta azt a régi, de azért még itt-ott most is hangoztatott véleményt, hogy a gyermekbetegségeken mindenkinek át kell mennie; meg hogy ezek egyike-másika nem is baj pl. a kanyaró. Persze ha csupán felnőtteket látogatna meg, akkor már betegség volna.

Amennyiben a társadalom is egyénekből áll, nézzük milyen typusaival találkozunk azoknak, akik miatt a járványok elhárítása illetve leküzdése majdnem legyőzhetetlen akadályokba ütközik:

Vannak, akik a járyányos betegséget nem ismerik el ragályosnak. Ami nekik kézzel meg nem fogható, az nincs; a ragályos baj csirái — a bacteriumok - csak mese, amit az orvosok találtak ki. Nagyrészt a népség alsó osztályához tartoznak s különösen falun tenyésznek. Szellemi korlátoltságuk gyakran csak tellett s azért van mert a ház vörös cédulával való megjegyzése, s az hogy nekik sem szabad mindenhová járkálniok, azaz az elkülönítés — ami megengedem, hogy bizonyos szabadságbeli korlátozás, — nincs Ínyükre.

Mások ismerhetik a baj ragályos természetét s ép mert tudnak a védekezési eljárás kellemetlenségeiről — egyszerűen eltagadják a családjukban előfordúlt betegséget, még orvost sem hivatnak. Itt már nem annyira a kényelmi szempontok, mint a helytelen takarékosság, no meg az üzletnek érdekei szerepelnek.

Vannak olyanok, akik a fertőzött lakások meglátogatását bizonyos mérvű bravúrnak tartják, mások foklalkozásukból vagy családi állásukból folyó kötelességüknek tartják a járványos beteget meglátogatni. Jó szándék vezérli őket, de arra nem gondolnak, hogy ha kellőleg nem fertőtelenitik magukat, a bacteriumok ezreit vihetik magukkal s tán egy más házban tett látogatásukkal keserves emlékezetűvé tehetik magukat.

A hosszas elkülönítés, a kezelő orvos utasításainak pontos betartása természetesen türelmi próbára veszi a családot, s kivált ha a beteg javulófélben van, itt is ott is egy-egy kis könynyebbitést tesznek, elhagyják ezt vagy amazt, amit fölöslegesnek vélnek, — s a legtöbb esetben ezzel szerzik meg a betegnek a bonyodalmakat, az ismerősöknek, akikhez egy szóra, vagy egy pohár borra betérnek, az újabb megbetegülést. Türelmetlen emberek, akik lopva mennek el a kávéházba, vagy egy kis tracsra, nem gondolnak arra, hogy aminő kedves nekik a maguk gyermeke, olyan kedves a sajátjuk másoknak is.

Vannak, akik a fertőtelenitéstől, attól a zűrzavartól félnek, amivel az jár. Ettől szerencsére nem lehet eltérni, miután a komoly esetekben hatósági fertőtelenités történik. Azt a gondosságot azonban, amellyel, ennek történnie kell, nem lehet

mindenkire suggerálni. Ha csak egyetlen párnát, pokróc darabot, könyvet vagy játékot visznek is ki a betegszobából fertőtelenités nélkül, ez az egyetlen tárgy újabb fertőzéseknek lehet közvetítőié.

Hála Istennek az egészségtani ismeretek haladásával mindnagyobb lesz azonban a számuk azoknak, akik a helyes tartózkodást, a kellő gondosságot mindenben betartani, sőt házuk népével is betartatni tudják. Ezek azok, akiket intelligentiájuk, családjuk és gyermekeik szeretetén kívül a köz iránt tanúsított meleg rokonszenvük emel ki. Ez a három tényező együttesen adja meg azon helyes felfogást, amit tőlük az egész közönségnek el kell sajátítania, hogy: »Mindenki egyért s egy mindenkiért.«

Dr. Oömöry Elek.

Egynéhány szó, közgazdasági állapotunkról.

Irta : Dr. Keszler Lipót.

Most midőn a Losonczi Újság szerkesztősége e lap második számát adja át szives olvasóinak, programmját egy újabb .rovattal egészíti ki és tért nyit e lap hasábjain a közgazdasági élet fejlesztésére, a kereskedelem, ipar és hitel ügyletet érdeklő kérdések tárgyalására is. A gazdasági életünkben előforduló eseményekről alapos és kimerítő tudósítást óhajt nyújtani és a jövőben önzetlenül és igazságosan akarja a magyar közgazdaságot szolgálni, — nagy súlyt fektetvén arra, hogy különösen városunkat és vármegyénket szorosan érdeklő közgazdasági érdekekkel részletesen és actuális szempontok nézeteiből foglalkozzon.

Azon megnyugtató érzéssel ragadom meg tehát az alkalmat, amely az öntudatos és őszinte munkát jellemzi és elmulaszthatatlan kötelességemnek tartom közgazdaságunk érdekében, hogy nagy vonásokban az annak terén követendő irányelveket és feladatokat vázoljam.

Manapság a társadalmak előrehaladásának az a főfeltétele, hogy minden emberi szükséglet minél gyorsabban s minél teljesebben és könnyebben fedezhető legyen, hogy a munka oda fordittassék, ahol a legtermékenyebb, a munka eredményei pedig ismét odajussanak, a hol a legáltalánosabb, legsürgősebb és legbensőbb igényeknek felelnek meg. A mai kor követelménye tehát ezen gazdasági élet érdekek szerint szervezkedni, berendezkedni, ezen feltételek megvalósítására törekedni, és ily szervezkedés mellett, bár a közgazdaság térén nagy és kiapadhatlan munka kínálkozik, de bármily nehéz és terhes e munka, és oly üdvösek és hasznosak annak eredményei.

Akik figyelemmel kisérjük a közgazdasági életet, azt tapasztaljuk, hogy nálunk az egyéni cselekvőség csupán arra irányul, hogy folytonosan a mai megszokott nyomon haladjon, minden egyebet azonban figyelmen kivül hagy, kiindúlva abból a már csaknem általánossá vált elvből, amely azt vallja, »ha jó volt eddig, jó lesz ezután is.« — Ezen gondolkozás módnak azután rendesen az az eredménye, hogy valahányszor egy életre való eszme megtestetitése vagy gyakorlati keresztül vitele kerül szőnyegre, a proovicler szellem kétségei, az elzárkózott maradiság önzései nyilatkoznak meg. Pedig épen nálunk közgazdasági téren véghetetlen sok a teendő, hogy városunkat főleg gyári és más vállalatokkal az őt megillető színvonalra emeljük. Ebből a szempontból szerény nézetem szerint a közgazdaságot abban az értelemben kell értenünk, a mely a szükségképeni viszonyoknak vagy fordulatoknak más téren is, akár egyesülve, akár egyenként utat tör.

Általánosan elismert dolog, hogy a népesség jóléte és sorsa leginkább attól függ és ép oly mérvű, amily mérvben bírja a korszerű intézményeket felösmerni, meghonosítani és saját jól felfogott érdekében saját hasznára fordítani. Minden város intézményeiben találja létjogosultságát, valódi értékét, s a szerint kerül is elbírálás alá, a mennyiben a kornak haladó szellemével annak haladó szükségleteivel képes lépést tartani, s ha ez közgazdasági szempontból igazoltnak található.

Városunknak a termékektől megáldott kiváló fekvése, kiterjedt nagy vidéke, értelmisége, mind oly tényezők, a melyek a közgazdasági intézmények fellendülését biztosítják, ismerjük el tehát, hogy a közgazdasági eszmék megvalósítására elég és kiváló terünk van. Eszméljünk már fel, s ne hanyagoljuk el csendes nyugalommal mindazt, a mit utóbb helyrepótolni hosszú idő sem képes. Közgazdasági intézményeket létesítsünk, a már meglévők fejlesztésére minden erőnkből iparkodjunk, fejtsünk ki vállvetett munkásságot arra nézve, hogy a közgazdaság összes tényezőinek javára