Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-15 / 47. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára : POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill, j Sí",,.: síi A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT N^"“TMWrd“; II Egyes szám ára 20 fii. J HIVATALOS KÖZLÖNYE. |J jutányosabb. jj I. évfolyam. 47. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. november 15. Rákóczi testamentuma.* Tisztelt ünneplő közönség! s kedves fiatal barátim ti, és ti nők, kiknek gyöngéd keze nem kissebb hatalommal irányítja a jövőt, üdvözöllek titeket én mint a magyar hazaszeretetnek egyik egyszerű papja ez egyszerű templomban. Imádkozni gyűltünk össze. Az lesz a mi imádkozásunk, hogy megemlékezünk a mi hazaszeretetünk hitvallásának apostolaiul és ama kiválasztott nagy messiásárúi. Talán kicsiny és szegényesnek látszik a mi oltárunk. De tiszta rajta a láng, és valósággal szegény nem lehet az, akinek ilyen drága emlékei vannak. Jaj annak az embernek, akinek emlékei nincsenek! Kétszer és százszor is jaj annak a nemzetnek, amelynek emlékei nincsenek! De százszor és ezerszer is jaj annak a nemzetnek, amelynek emlékei vannak, de azokat megbecsülni nem tudja! Nekünk magyaroknak vannak emlékeink. Fényes, bús fönségü emlékeink: széttört várfalak, jeltelen csatamezők, besüppedt sírok, bitófák és szétszórt csontok. Nincsen nemzet a világon, melynek annyi fájdalomtól szentelt emléke volna, mint a magyarnak, mert nincs nemzet, amely a szabadság eszméjéért annyit küzdött és szenvedett volna, * Az áll. főgimnázium, nov. 5-én rendezett Rákócziünnepen tartott beszéd főrészei. mint a négy folyó, hármas bérc és tizenhárom bitófa népe. Nagyon szeretheti isten a mi nemzetünket, mert annyi szenvedés tisztítótüzét bocsátotta rá, amennyi csak kiválasztottaknak adatik. A mi legnagyobb hőseink a mi legnagyobb szenvedőink. Adattak nekünk nagylelkű hősök, apostolok, kik izomtördelő vérverejtékes munkájukért üldöztetést nyertek, szeretetükért gyűlöletet, hősies hazaszeretetükért szolgaságot, golyót és akasztófát. És nekünk adatott, a szabadságharcok kiválasztott népének, a kiválasztott messiás, a fejedelmek vérébül való, ki a szabadságot hirdette a szomjazó lelkeknek, s ki érte a száműzetés keresztfáján vérzett s a meggyaláztatás töviskoszoruját nyerte, mely csak a messiásoknak jut osztályrészül. Emlékezünk róla, a hősök hősérül, kit csak elfogódva mer említeni ajakunk, kit földi pályáján II. Rákóczi Ferencnek hívtunk. Idézzük ide a mi ünneplésünkhöz az ő szellemét, hogy tanúbizonyságot vegyen róla, hogy a hozzája méltó, emlékét megbecsülő igazsággal emlékezünk róla. A XVII. sz. végén úgy látta már a bécsi udvar, hogy Magyarországgal való célját elérte, le akarta hát szakítani a kellőleg megrothasztottnak vélt gyümölcsöt. Célja, tudjuk a történelembűi, az volt, hogy az országot állandó csatatérré téve a törökkel és a maga megszálló hadával addig pusztítassa, mig e szép kertben minden szál kalászt és virágot letapostak, s mikor a nép földrehul az éhségtűi, akkor rátaposson a nyakára, ráverje a láncot, rabbá, aztán németté tegye. A szegény félholt magyar nép az elpusztított földön hevert már. Az országban legáltalánosabb halál volt az éhhalál, és gyakran megesett, hogy megették a halottakat — megemlíteni is borzalmas, rút is, de megemlékezni róla tanulságos, elfelejtkezni róla nem szabad — soha! Az anyagi nyomorbadöntés után megnyomorították a lelkeket, még azt is elvették, ami az emberléleknek legbelsőbb tulajdona: a lelkiismereti és vallásszabadságot. És mikor látta az úr, hogy az ő elnyomatott népében teljessé lett a véghetetlen nyomor és szenvedés, a lelkeket földresujtotta a csüggedés, s már nem mer kelni bátor ajak riadó hadidalra, sőt hangosabb panaszra sem a vert lelkek kishitű sóhajtásai közzül: megnyitá szent kegyelmének forrásait s azokbúl uj termőerők szivárogtak a inagyai földbe. Megujhodott az idő, — megnemesedtek az ércek s a vas nem akart többé bilinccsé formálódni, s az erdőkön dúsabban kezdett sarjadozni a borostyán. Megujhodott az idő s megújult az Antheusz regéje. Ismeritek e regét: a természetet legyőző Heraklessel kellett Anthe-T Á R C A. üti levelek Erdélyországból. Irta: Bodor Aladár. A »Losonczi Újság« eredeti tárcája. XII. Lupsa, jul. 19. délben. Barátom! Van-e még hited férfiúi erényben, mely merni tud s mely végez nagyot ? Van-e még hited férfiúi erényben, mely még a hegyeket is megmássza? Bafttom, én hittem; hittem az Oláh Gábor férfiúi szilárd combjaiban s érces bokáiban, — és e hitem porba omla! Oláh Gábor a szibarita renyheségnek kárhozatos pamlagaira dűlt, vagyis szikrázó szemmel kitört hogy ő még szent József és szent Putifárné kedvéért sem eszik több tojást, nem, ha mindjárt szent Péter ama szent kakasának szent tyúkja tojta légyen is, és hogy <5 nem gyalogol többet, hamindjárt utunk az erénytelenség rögtelen utjává válna is: — és kocsira ült. Fokozza e gyalázatot, sőt egyenesen ez a lesújtó benne: én is melléültem. Szolcsvátúl Lupsáig az út kocsin is van négy óra. Ezalatt az unalom tán múmiává aszalt volna bennünket, avagy Elliot Gy. regényalakjaivá, de némi mérsékelt szerencsére közelünkben utazott egy oláh biró famíliája. Az anya még oláh nemzeti viseletben, a két lánya már városi kisasszonynak öltözve és fésülve. Nem a mi szemtelenségünkön múlt, hogy közelebrűl meg nem ismerkedtünk, ezt elképzelheted magadtól is. Ez alkalombúi azt a szabályt állítom föl, hogy: a szabad természet kebelén erőteljesebb, közvetlenebb és zamatosabb a szemtelenség is. Tisztességtudásban alaposan ránkpiritott a mi közönséges oláhparasztkocsisunk. Éhesek voltak a lovai és sehol sem tudott szénát kapni. Végül egyik falu végén egy ház udvarán jó kötés szénát láttunk meg, bement hát és kiáltotta a háziakat. Nem volt senki otthon. — Vedd el a szénát, — mondom neki — s hagyd ott helyette a tisztességes árát. — Nem, — felelte — mert hátha nem eladó; jóváhagyásuk nélkül sehogysem szabad elvennem. Pedig lám mi magyarok úgy hisszük, hogy születésekor minden oláhot a tolvajlás múzsája csókol homlokon, mig minket a jog múzsája. Másszor meg úgy volt, hogy a nők kocsija után a por nagyon szállott reánk, valamelyikünk zúgolódott, hogy miért nem vágunk elébük. Az oláh megértette és hátraszólt: Nem mehetek elül, mert akkor a nőkre szállna a por, hát inkább szálljon mireánk. Terringettét, ez példát ad a lovagias magyarnak .... Egy nyakig sánta oláh akadt elő az úton, még a szeme is sántított, dereka is kancsal volt, az egész féreg úgyszólván meg volt jegecesedve a háromhajlásos rendszerben. A kocsis fölvette. Én aztán elbeszélgettem vele, kipróbálgattam az oláh tudásomat, még egy anekdotával is meg tudtam nevettetni. Gábornak igen imponálok az oláh nyelvtudományommal. Már Tordán s Tordátúl minden faluban figyelmeztettek, hogy el ne mulasszuk a lupsai kocsmárosnéhoz betérni. Ettől a sánta oláhtól is kérdezősködtem felőle. Szélesre vicsorodott s hunyorgatott a kocsisnak. Az is szorongatta a nevetést. Másokat is kérdezgettünk a falvak kocsmáiban, azok is csak úgy feleltek. Terringettét! Roppantúl ingerelt a kíváncsiság, az a lupsai kocsmárosné birizgált minket nagyon. Délre meg is érkeztünk ide Lupsára. Mi ketten egyenesen a szép asszony kocsmájába. A ház üres; a hátsószoba tiszta, és szép munkás hímzésekkel teli. No ha ezt mind a kocsmárosné csinálta, •akkor nem is lehet valami kikapós menyecske. Valami cselédleány jött be, pörge fürge. — Te Marinca, vagy Szaveta, szép e gazdánéd? Aj haj! — és kacsintott. Aztán valami idősebb nő jött be, kövér, mint a Mautner-diadala tök, nagy fényes vörös képébe majdnem belehaltak a szemei, vaskos szája fülig mosolygott. — Anyó, mondd csak, szép-e a lupsai kocsmárosné ? — Szép volt bizony nem is olyan régen, de még most is van ám szeretője, de mennyi! Ejha, aztán honnan tudod ? — Hát mert én vagyok a lupsai kocsmárosné ! És kacéran billengette meg mázsás cipőit. E testi fogyatkozásán kívül idős hölgynek is látszik. No ezt ugyan még Homok-Bödögén se tartaná a magyar szépnek, sőt már Kábán se. Denikve bosszantó kiábrándulás volt. Alig mertem Gábornak megmondani. Neheztelt is Gábor, az asszonyra is, rám is, pedig én Erdélybe indulásunkkor határozottan nem Ígértem neki programmúl semmilyen minőségű kocsmárosnékat. Ma egyébiránt reggelire rántottát ettünk, tizórakor is ránt. et., délben is r. e. uzsonára . . . Mit háborgattok! Takarodjatok innen! Szóval: őrülök meg, ez egy hittérítőt is megőrjítene! A bor pedig — nem azért mondom, hogy dicsérjem — csapnivalóan gyalázatos. Külömbenis el vagyok mállva: kalapom csüggeteg, mint egy bágyadt varjúfészek, vagy hervatag konflisló; cipőm: 1. nincs, mert ellopták. 2. lyukas. Tehát tetőtűl-talpig kívánkozom már Topánfalvára. (Folyt, köv.)
