Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-17 / 21. szám
békét kért, amely az u. n. »bécsi békében» (1606) megerősítést is nyert. Bocskay még a törökkel is rendezte az ország viszonyait az u. n. »zsitva-toroki békében. Majd vizibetegségbe esett s diadalai tetőpontján hunyt el anélkül, hogy hazánk javára irányuló nagy terveit mind végrehajtsa. O csak az alapot vetette meg, a kiépítést az utódoknak kellett volna eszközölnie. De ezt a sors máskép rendezte. Bocskay megmutatta, hogy a nemzet egymaga elegendő az osztrák törekvések megtorlására. Bocskay felfedezte az erőt, amely mindenha az egyetlen biztosíték magyarságunk megtartására. Az osztrák politika hagyományos módszere: visszaélni a nemzet gyöngeségével, de nyomban alkalmazkodni, mihelyt a felzúdult erők megáradását látja. így volt ez mindig! Bocskay értett hozzá, mint kell az osztrákot kezelni. Kemény fellépéssel, erélyes modorral fogta meg az osztrák üstökét, hogy a törvényt tisztelni, a nemzetek jogait megbecsülni megtanulja. Benne nemcsak jó katona, jó szónok* jó diplomata hunyt el, de elszunnyadt a magyar nemzetnek az a tüneményes géniusza is, amely a vész idején mindig feltámad, de a bajok és nyomorúságok megszűntével únos-untalan eltűnik s magára hagyja a sorsüldözte magyart bús árvaságában. így volt ez ő vele. így volt ez minden nagy mozgalmunknál. S ezért örökös a baj, alkotmányunkért a harc, és soha meg nem szűnő az u. n. meddő közjogi vita. Azért jól mondja Madách Aladár: »Őrködjünk és emlékezzünk!« A protestáns egyházak Bocskay-ünnepe nem a két testvér-egyház közös ünnepe csupán, de ünnepe ez az egész magyar nemzetnek, e haza minden rendű és rangú fiáé. Azért emlékezzünk és őrködjünk! Botond. A Bocskay-emlékünnep tárgysorozata, amelyet vasárnap, 20-án, a két losonczi protestáns egyház rendez, a következő: I. D. e. fél 9 órakor: Istentisztelet az ág. hitv. ev. templomban. 1. Egyházi ének; énekli a gyülekezet. 2. Oltár előtti imádság; tartja Margócsy József. 3. A losonczi dalegylet éneke. 4. Egyházi ünnepi beszéd; tartja Greifenstein István. 6. Hymnus. II. D. e. 10 órakor istentisztelet a református templomban. 1. Gyülekezeti ének. 2. Imádság; tartja Kájel Endre. 3. A losonczi dalegyleí éneke. 4. Egyházi ünnepi beszéd; tartja Sörös Béla. 5. A losonczi dalegylet éneke. 6. Bocskay István emlékezete; felolvassa Beniczky Kálmán. 7. Hymnus. Mindkét istentisztelet alkalmával az országos Bocskay-alapra gyűjtés eszközöltetik. III. D. u. 2 órakor rendes istentisztelet a református templomban. — D. u. fél 3 órakor: istentisztelet az ág. hitv. ev. templomban, amelyek keretében Bocskay István életrajzát olvassák föl. E hazafias ünnepi istentiszteleteken mindenkit szívesen lát és szeretettel meghív: a két protestáns egyház presbyteriuma. Reggeli levél. Kedves Szerkesztő Barátom ! Minthogy tudtomra e rovat a közérdekű dolgok számára van rendelve lapodban, engedd meg, hogy ez alkalommal én is igénybe vehessem ezt a jogot s e lap múlt számában közölt egyik hir nyomán támadt közérdekű gondolataimat itt közreadhassam. Talán olyan témát vetek fel, mely már szinte avultnak fog tetszeni sok olvasó előtt, de szerintem ez olyan, hogy soha sem avulhat el, sajnos, teljesen; mert közönyös, kicsinyes gondolkozásnak mindig voltak és lesznek s éppen ezt a fölvetendő ügyet mindig egyéni s nem nemzeti szempontból szokták elbírálni. Ne vedd rossz néven, hogy az itt elmondandók Téged is illetnek, de éppen azért merek egyenest Tehozzád fordulni e pár sorom közreadásáért, mert ismerem gondolkozásodat s tudom, hogy nem veszed szavaimat rosszindulat szüleményének, de sőt inkább a hazai közérdeket szolgálóknak; Előre is kijelentem, hogy ha most e gondolatokat véletlenül egy zsidó-egyletről szóló hir támasztotta bennem, nemcsak reájok vonatkoznak azok, hanem mindazokra, akiket illet. A losonczi zsidó leánykiházasitó-egylet megalakulásáról szóló hirben közölve van a tisztviselőség s választmány névsora. 47 név szerepel ott s közülök 4 a magyar, vagyis 85 percent idegen, de nem zsidó, hanem majdnem mind német. Tudom jól, hogy zsidó magyar testvéreink érzés dolgában, különösen manap, mennyire jó magyarok, a függetlenségi eszmének mily kitartó, lelkes harcosai s éppen azért csodálkozom azon, hogy ezeket a történelmileg is szomorú emlékű német neveiket oly szeretettel őrzik, hogy szinte sértve érzik magukat sokan, ha erre figyelmeztetve őket, honfitársi szeretettel szólítjuk fel arra, hogy a József császár által rájok erőszakolt német nevüket dobják el, inegalázottságuk korának ezt a hangos hirdetőjét váltsák fel jó magyar nevekkel s ezáltal is simuljanak hozzá az új korhoz, mely mindenben a magyarságnak kidomboritására törekszik. Örök időkre beírnák magyar zsidaink nevüket Magyarország történelmébe, ha ezen korszak emlékéül országosan elhatároznák magukat, hogy az egyetlen kalapos uralkodónk rajtok száradt emlékét nyomtalanul letörlik magukról. Az eszme itt kis kört érint, de innen is bejárhatja az egész országot s visszhangot támaszthat a milliónyi zsidóságunk lelkében. Az nem lehet ez ellen érv, hogy ők azért szívben magyarok. A közöny soha sem bizonysága annak. Az sem, hogy apáik kegyeletét sértik vele. Hát József alatt nem ezerszer jobban sértették, az ősi zsidó-nevet dobván el könnyen, — de muszájból?! Most a szabadság légkörében nem lehetne erősebb az egyéni hazafias érzés a régi brutális kényszernél ?! Én azt hiszem, sokkal jobb magyarok, de sokkal okosabbak is, hogy meg ne értenék a kor hangulatát s ne igyekeznének külsőleg , is belehelyezkedni az új aerájú magyar társadalomba. Nem veszed-e zokon, ha Téged szólitlak fel elsősorban erre?! Talán lapod indíthatna ez irányban mozgalmat, s mivel sokan kényelmesebbek, semhogy a kérvény elintézésének fáradságát vennék magukra, felajánlhatná a közönségnek szolgálatát a szerkesztőség, hogy t. i. a születési és illetőségi bizonyítványok 1 koronás bélyegnek beküldése mellett bárki kérvényét elintézi. Maradok baráti kézszoritással igaz hived Dr. Illyefalvi V. Aladár. HÍREK. Heti krónika. Mindennap zeng A harang fent A toronyba’ Nagy zokogva. Dúl a halál. Sok a halott. Hány szem ejt most bú-harmatot?! De a bánat, Bár megtámad Szivet-lelket, Le nem verhet Végkép minket, élő népet: Talpra állít munka, élet! Verejtékünk Foly s emlékszünk Övéinkről, Őseinkről... S bátor tettük dicsősége Hálára készt, ünneplésre. Gyertek, népem, — Ünnep lészen, Imádkozni És áldozni . .. S amerre csak jár hazafi: Szellemed jár nagy Bocskay! Püspöki látogatás. Sipeki Balás Lajos, rozsnyói püspök junius 13-án a pesti gyorssal Losonczra fog érkezni, hogy a losoncziak rozsnyói látogatását visszaadja. A r. kath. egyházban, de városszerte is nagy emiatt az öröm. Junius 14-én Salgótarjánba s onnan az Ipoly völgyébe fog ményektől, amelyeket ez a meggondolatlan próbatét maga után vonhat. Teremtő atyám, ha csakugyan, ha komolyan válaszolni talál erre a levélre, s énnekem a tulajdon két szememmel kell majd látnom a válaszát poste restante a főpostán, s végig kell olvasnom, mely napra és mely órára igér találkát annak, annak a Kacagott. Annak a hölgyikének, akit én kreáltam neki, hogy ő essék be a verembe, holott máris éreztem, hogy magam estem bele. . . Minden egy pillanat alatt rontott az agyvelőmbe. A szegény levélhordót meg majd kilöktem. A szegény — haha — igazán majd kilöktem. — S olyan jóízűen nevetett melléje. — ügy bizony, — folytatta, amikor abbahagyta a nevetést, — szépen beleakadtam a magam állította csapdába. — Aznap délben ugyanis az én drágaiátos uram a rendes időben hazajött, s csodálatoskép a legszeretetreméltőbb képpel nézett a szemembe. Nyivánvaló, hogy ez csupán én előttem volt csodálatos, mert hiszen alkalmasint azelőtt is mindig úgy nézett rám. Csakhogy én aznap már egészen meg voltam háborodva. Azt képzeltem, egy bűnös férj sunyiságával kell majd félreforditania a fejét, vagy kell lesütnie a szemét, amikor azt a levelet átadtam neki. Dehogy! Eszébe sem jutott! Kissé meglepetve nézte a címzést, kérdezte, mikor hozták, és megnézte a bélyeg keltét. Azután némi érdeklődéssel vizsgálgatva a borítékot, beosont a szobájába. És? — kérdezte mosolyogva Gizi. — Én is kipirultan állottam az ebédlőben, háttal fordulva az ő szobájának. Egyszerre, alig hogy felbontotta a levelet, hallom, hogy csöndesen behúzza az ajtót. —‘ Ah, gondoltam — tréfára igyekezvén fordítani azt a fölötte kellemetlen érzést, amely megszállt, — ah, igy vagyunk! Hát az én kitűnő férjemuramat még egy ilyen ösmeretlen valami is érdekli ? Na jó ! — és elfutott a méreg, hogy majd megpukkadtam ez egyszer ugyan megjárod velem, szentem! Alaposan nevetségessé foglak tenni, ha felelni mersz neki. A föld alá fogsz bújni szégyenedben, úgy kifigurázlak! És mint amikor nagyon savanyú almába harapunk, amelyikről a háziasszony iránt való udvariasságból azt kell mondanunk, hogy édes, fanyarul mosolyogtam melléje. — Akárcsak mostan, elmélkedett a kis barátné. Meglehet. Hanem elég az hozzá, hogy a cseléd betálalt és hívta ebédhez. Kijött. Arca nyugodt volt, szinte derült. Fürkésző pillantást vetettem rá: vájjon mi megy végbe most ebben az emberben? Ennek az uj, vagy éppen újabb kalandnak a részletével fogialkozik-e, vagy a cselt vette volna észre, avagy . . . dehogy foglalkozott, vett észre valamit! A hajamat cirógatta az élhetetlenje ! A veséjébe szerettem volna látni. Miért nem eszel ? — kérdeztem szárazon. Rám nézett; mosolygott, édeskésen és szerelmesen, de hidd meg, főkép bosszantóan. És minden különös bevezetés nélkül egyszerre csak, képzeld, azt kérdezi tőlem, emlékszem-e arra a gyönyörű fekete nőre, aki múlt vasárnap ott ült szemben velünk egy asztalnál a Városligetben, a kioszkban ? — Emlékszem, igazán szép nő volt, feleltem, nem tudva mire vélni a kérdést. Ő pedig — óh én ostoba ! — szinte magába mélyedve motyogta. És egyszerre olyan hallgatag lett. Emlékszel ? S be sem várva a válaszomat: — Nos lelkem, nem emlékszel, hogy az az öreg ur, aki mellette ült, Boriskának szóllitotta azt a hölgyet? Nem emlékszel? Ezzel elővette zsebéből a saját levelemet, oda tartotta az orrom elé, és elbizakodott hangon csúfondárosan, de azért mégis roppant önteltséggel nevetve igy szólt: — Nézd, a kis csacsit, olvasd. Giziké a süldő menyecske, mint a csipogni készülő madár a csőrét, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Erzsi azonban, az elbeszélő, lanyha bosszankodással intett a kezével, miközben igen különös arcot vágott. — Hidd el kérlek, ez az őszinteség és az a képzelődő önhittség igy együtt . . . hidd meg, Gizikém, hogy a nagy trémázásaim után, amik az egészet megelőzték, úgy esett nekem, mintha valaki egy dézsa hideg vízzel nyakonöntött volna. .,
