Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-17 / 21. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára : POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: Negyedévre 2 kor. !| i{ Egy petitsor tere 10 fill, j1 SS.,.: 8 A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT |j i Egyes szám ára 20 fii, HIVATALOS KÖZLÖNYE. „'S“*“' j I. évfolyam. 21. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. május 17. Bocskay István. (1557—1606. A magyar protestáns egyházak országszerte emlékünnepet szentelnek Bocskay István emlékezetének. A felekezeti hála és a nemzeti kegyelet sugallja ezt az ünneplést. S ebből a megemlékezésből ki akarja venni a maga részét a két losonczi protestáns egyház is azáltal, hogy f. hó 20-án Bocskayünnepélyt rendeznek. Ki volt ez a Bocskay István ? Röviden azt mondhatnék: jó magyar, nem kicsinyes ember, aki csupán magyar hazáját szerette. Ezenkívül összpontosult benne a hadvezéri éleslátás, a fejedelmi bölcseség, a politikai tehetség és diplomatikus hidegvérűség. De Bocskay István ennél több volt. O volt Magyarhonban a vallásszabadság leghatalmasabb védője és a nemzeti jogoknak vakmerő és elszánt harcosa. Hogy egy kis történelmi visszapillantást tegyünk, elég rámutatni arra a históriai tényre, hogy a Magyarországon elterjedő protestantizmus, amely német földről terjedt át hozzánk, idővel magyarrá, nemzetivé változott. A protestantizmus első hitvallóiból támadt a Habsburgház leghatalmasabb ellenzéke s ez annál erősebb és népesebb lett, minél erősebb lett a nyomás ellene. Az elégedetlenek nagy tömege a meghonosodó vallásban egyesült. Ide csatlakoztak kezdetben az alsóbb, a szegényebb néposztályok; de a XVI.század végén és a XVII. század elején már a legelőkelőbb családok csatlakoznak az új irányhoz. S megindult egy határozottan nemzeti színezetű művelődési folyamat a szószék, a magyar nyelvű iskola és magyar szellemű sajtó eszközeinek diadalával. A vége az lett, hogy e kulturmczgalommal le kellett számolni, majd el kellett ismerni, mert az eleinte szervezetlen jelenség idővel erőben nyert és támadó fellépésre is képes volt. A harcra meg elég alkalom kínálkozott, különösen Rudolf király kormányzata alatt. Az ország állapota siralmas. Messze területek elnéptelenedve, kifosztva. A nép ezrei rabláncon. A meglévő községek, városok kizsarolva; a pénzügyek a lehető legnagyobb rendetlenségben. Ehhez járult Rudolf beteges állapota, az uralomra való alkalmatlan volta. S inig ő Tycho de Brahe csillagászával minden nála megforduló emberről jósoltatott magának s napról-napra bizalmatlanabb lett testvérei iránt s az állam ügyeit egészen alsóbbrendű emberekre, különösen komornyikjára, Lang Fülöpre, bizta: az ország szabadjára maradt a martalócok önkényének s igy Unverzagt kamarai elnök s különösen Belgiojoso Barbiano Jakab, kassai kapitány, szabadon űzhették kegyetlen játékukat. Ez a Belgiojoso azzal hencegett többek közt, hogy a zsoldos hajdúkkal »levágathatja atyjokat, anyjokat, ha zsoldot ad nekik, sőt ha még szabad nyereséget is enged«. (Szalay-Baróti III. 189. 1.) Szóval nagy volt a nyomor és szenvedés mindenfelé. 1604-ben a nemzet szorongva várta: jön-e még megmentő, vagy örökre vége van-e a magyar szabadságnak ? Az ország — mint a történelem feljegyzi — »egy magával is jótehetetlen vén ember, aki Magyarország, koronás királyának vallja magát«, kezére volt hagyva s mindenki attól félt, hogy örökre tönkreteszi. Ilyen viszonyok között lépett föl Bocskay István, ki németpártiságból lett a császár ellenségévé. Egész élete nyílt s nem volt egy makulányi folt rajta, amely őt németellenes színben tüntette volna fel. S mégis neki kellett a hazát a németektől megszabadítania. Nagy elhatározása, egy felkelés szervezése, nála nem volt ötlet. Látszólag elvonultan élt, szép csöndesen azonban összeköttetésbe lépett az erdélyi hazafiakkal és a felső-tiszai vármegyék hazafas főuraival. A szultán hozzájárulását is már birta, midőn egy véletlen a hamu alatt lappangó tüzet lángra Iobbantotta. Belgiojoso kezébe esett Bethlen és Bocskay levelezése s ezért megtámadta Bocskayt. De Bocskay titkon alkudozásba lépett Belgiojoso hajdúival,, megnyerte őket s ezekkel verette szét Almosd és Diószeg között Belgiojoso németjeit. A diadalmas diplomata most mint diadalmas hadvezér haladt előre. Kassát 1604 okt. 30-án szállta meg, mire a honfiak tömegesen siettek Bocskay zászlai alá, hogy az alkotmányt és vallásszabadságot megvédjék. Az ellenük küldött Básta sem tudott boldogulni. »Ha Isten velünk, ki ellenünk« jelszóval és az »Erős várunk nékünk az Isten« kezdetű csatadallal sietett a felkelő csapat diadalról-diadalra, mig végre is az egész ország Bocskaynak hódolt. A vége az, hogy a megrettent osztrák TÁR C A. Egy dézsa hideg viz. Irta: Zsoldos László. A Losonczi Újság eredeti tárcája. A szép szőke asszony nyújtózkodott egyet, mint a doromboló macska, azután félig lecsukott szemehéja alól rezignáltan pillantott Gizikére, aki szemközt ült vele a zöld kanapé csücskében. — Hm, milyen könnyen is kiábrándul az asszony néha az urából! Giziké, ez a tapsifüles süldő menyecske, gyerekes kíváncsisággal kapott a szép háziasszony bársonyos, fehér keze után: Hát igen, angyalom, mond el már, miért ábrándultál ki az uradból? Erzsi, — mert ez volt a neve — kissé kölletienül húzta félre a szája szélét. — Nos, kedvesem, ha erővel tudni akarod, elmondhatom. Az eset úgy történt, hogy utóbbi időben, a jó ég tudja miért, egyszerre csak bolondjában féltékenykedni kezdtem az uramra. Csak Isten a megmonthatója, amennyi gyötrelmet én kiálltam. Ha mellém ült, már féltem, hogy idegen parfüm illatát fogom érezni a ruháján, a kezén ; ha megcsókolt, úgy éreztem, hogy a csókja helyén forróság lepi el a bőrömet, és arra gondoltam, vájjon nem másvalakit csókolt-e meg ugyanazzal az ajakkal csak egy félórával is azelőtt. Szóval: szenvedtem, mondhatom, rettentően szenvedtem. Ezt te, picikém, természetesen még nem próbáltad, ugye? Azelőtt én sem, csak a legutóbbi időben. De hát én szerettem az uramat. Akkor bizonyosan még most is szereted — vélekedett a kis Gizi. Erzsi asszony immelámmal vonogatta a gömbölyű vállát. — Ki tudja, — suttogta halkan, szinte bánatos hangon. Kis idő múlva folytatta:- Nem is tudom, miért voltam annyira féltékeny; okom nem volt rá a legcsekélyebb sem; igazán a legcsekélyebb sem. De hát én féltékeny akartam lenni, — s alig hallhatóan felnevetett — és ezzel vége! És gyanús volt nekem minden, a legaprólékosabb, legjelentéktelenebb kicsiség is, amivel ezt az én féltékenységemet táplálhattam, szithattam. Óh, hidd el kicsikém, jó dolog féltékenynek lenni. . . Amaz hitetlenül nézett az ábrándos szemébe, s nem felelt semmit. Próbára teszem, gondoltam — szőtte tovább a másik, - s akkor meglátom, ha vájjon alaposak-e aggodalmaim. És alaposak voltak ? Próbára tetted ? Érdekes. Igen próbára tettem, még pedig igen egyszerű módon. Erősen elváltoztatott kézírással irtani egy meglehetősen émelyítő szerelmes levelet, olyant, amilyent egy aféle irhát; azután belétettem egy borítékba, s a főpostán feladtam. Választ poste restante kértem tőle. Rendez-voust is ajánlottam neki, természetesen, kissé finoman. Tudod édesem, abban a levélben minden meg volt, ami egy tisztességes sserelmes levélhez szükséges. Forró epedés, visszafojtott vágy, önérzetre és kielégítetlen szerelemre meg női jó hírnévre való hivatkozás; szóval minden, amivel csak el lehet csavarni egy férfinek a fejét. Még aláírás is volt rajta. Természetes, nagyon köznapi nevet választottam. — Például Szabó Máriát, nem ? Nem. Nagy Boriskát. A Boriska névhez, úgy számítottam, valami bogárszemű fekete szépséget fog elképzelni. Ömlengéseim alá tehát szépen odakanyaritottam, hogy: az, aki mindig Önre gondol, Nagy Boriska. . . — De legalább esedeztél egy kis diszkrétióért, vagy nem? Hogyne, nagyon is ! Megírtam, hogy én, már mint Nagy Boriska kisasszony, nem vagyok olyan, mint a többi nő, és hogy az én szivemben igazi, tiszta szerelem lobog, és . . . Mikor adtad fel ? szakította félbe Giziké asszony. . — Kedden; aztán ... Mikor jött meg? Aztán mindjárt másnap megjött. Én vettem át. Úgy rémlett akkor, mintha a levélhordó valami szánakozó tekintettel nézett volna reám. Jézus, — villant meg agyamban — hátha csakugyan megcsalt! Nem most, amikor próbára akarom tenni, megcsal-e, hanem máskor, már régtől fogva. Talán — ki tudja — talán elejétől kezdve. Mert ugyan miért nézne rám most igy ez a postás, ha nem azért, mert bizony ez már nem is az első levél, amelyiket idegen női írással megcímezve hozott neki, akármikor, évek óta, olyankor, amikor nekem még eszem ágában sem volt a szerelemféltés! ? Szinte megborzadtam az isszonyú követkéz-
