Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 1. szám - LEVÉLTÁR-TÖRTÉNET - Tóth Péter - Kis József: Miskolc - Kaposvár - Miskolc : interjú Tóth Péterrel
51 2022/1. ▪ 47 – 62. Aztán 1984-ben mégis elhagytam a levéltárat, miután jó barátom, Zsámboki László, a miskolci egyetemi levéltár vezetője átcsábított magához. Ennek az is volt az oka, hogy akkor bízták meg őt a borsodi szénbányászat kezdeteinek a feltárásával és felkérésére bányászattörténeti kutatásokkal kezdtem foglalkozni. Ez a kutatás nagy élmény volt. Az Országos Levéltárban a Helytartótanács által a szén-előfordulásokról bekért vármegyei jelentések mellett megtaláltam például az eredeti mintákat, a szénmintákat is. És nem utolsósorban, „összenőtt, ami összetartozott” bennem: a természettudományok iránti régi és a levéltári anyag iránti új érdeklődés... KJ: Az egyetemi levéltár dolgozójaként te nemcsak a szokásos illetményekben részesültél, de voltak a bányászati tröszthöz kapcsolódó kiegészítő juttatások is. Melyek voltak ezek? TP: Engem akkor tulajdonképpen nem az egyetem alkalmazott. Egyfajta szocialis ta mecenatúra volt ez, tehát a Borsodi Szénbányák Vállalat alkalmazott kutatómérnöki beosztásban és munkahelyként az egyetemi levéltárat jelölte ki. Mint a szénbányák alkalmazottjának, nekem is járt illetményszén, hűségpénz, sőt bányász egyenruha is járt volna: máig bánom, hogy nem csináltattam. Főnökömet, Zsámboki Lacit külön kértem, hogy alagsorban kapjak munkaszobát, hátha akkor a földalatti pótlék is jár majd... De komolyra fordítva: akkor kezdtem el foglalkozni a régi természettudományi és országleíró irodalommal, Bél Mátyás, Csiba István, Giovanni Scopoli, Georgius Agricola és mások munkaival, aminek eredménye később több kötet fordítás lett. KJ: Időközben már nemcsak az országon belül, hanem azon kívül is kutattál, hiszen Lengyelországba jártál éveken keresztül magyar vonatkozású iratok felkutatása céljából. TP: Igen, ez is Kovács Bélához köthető, együtt voltunk ugyanis először 1982-ben Częstochowában, ahol a pálos levéltárban végeztünk hungarikakutatást. 1982 késő ősze, ugye, ekkor halt meg Brezsnyev elvtárs és Lengyelországban ekkor voltak a nagy megmozdulások, a Szolidaritás által szervezett nagy tüntetések. Częstochowában is, a Jasna Góra tövében lévő szállodai szobánkból láttuk a felsorakozott vízágyúkat és mindenféle katonai járműveket. Emlékszem rá, amikor – a levéltárból lejövet – a Mária-szobornál, amely a tömeg gyülekezőhelye volt, megjegyeztük, hogy milyen érdekes, hogy mindig munkaidő utána gyűlik össze az a hatalmas tömeg, holott Magyarországon az a hír terjedt el, hogy a lengyelek nem szeretnek és nem is akarnak dolgozni és hogy ezért van ez az egész felfordulás. Aztán átvágtunk ezen a hatalmas tömegen, amely hol a himnuszt énekelte, hol imádkozott, hol valaki szónokolt. Ránk is átragadt a hangulat. Bementünk a szállodába, de még a nagykabátot se vettük le, hanem az ablakhoz álltunk, hogy lássuk, történik-e valami érdekes, mert már felsorakoztak a vízágyúk és a rohamrendőrök... És akkor egyszer csak azt mondta Béla: „Ejnye, mégis csak történelmi időket élünk, menjünk!” És akkor lementünk és próbáltuk átélni, hogy mi is történik. Jellemző volt Kovács Béla igényességére, hogy úgy mentünk Częstochowába, hogy mindent megtanultunk, amit a pálosokról, magyarországi rendházaikról, meg a czę stochowai kolostorról tudni lehetett. Mindent elolvastunk előtte, tehát alaposan fel készültünk az útra. Ott mindig van egy ún. magyar barát, aki a zarándokokat fogadja és segíti. Valamikor a harmincas években, ha jól emlékszem, Pécsett volt a pálosoknak egy központja, ahol nevelték az utánpótlást és emlékezetem szerint ő is oda járt. Interjú Tóth Péterrel
