Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 4. szám - IN MEMORIAM - Sipos András: Czaga Viktória (1951-2022)
99 2022/4. ▪ 98 – 100. az elkülönülést és az elzárkózó magatartást erősítette fel, amelyből szinte az első világháborúig nem mozdul ki.” Viki mindig a szélárnyékban maradók, a perifériára szorulók nézőpontjából is látta és ábrázolta a történelmet. Erre késztette őt egyébként a szeretett otthon, Pesthidegkút közösségének sorsa is. Történetírói attitűdjét is kifejezi a településről szóló egyik tanulmányának címe: Egy világváros margóján (Tanulmányok Budapest Múltjából 30. Budapest, 2002). A részletek, az egyedi szituációk aprólékos megismerésének és bemutatásának lehetősége nyűgözte le leginkább a levéltári anyagban, s immár lezárt életművét utólag áttekintve látjuk igazán, hogy fiatal kora óta mennyire következetesen választott e felé vezető forrásokat és kutatási témákat, már akkor is, amikor a történészek többségét még inkább a nagy tendenciák kutatása és a generalizáló magyarázatok keresése vonzotta. A részletek és egyedi szituációk kivételesen gazdag ábrázolása okán lett egyik legnagyobb szerelem-munkája az Aggházy Kamill: Budavár bevétele 1849-ben című, évtizedek óta kiadásra váró munkájának sajtó alá rendezésében való részvétel (Aggházy Kamill: Buda vár bevétele 1849-ben I–II. Budapest, 2001). Egyik lelke, összetartója volt a levéltár közösségének hosszú időn át, s éppen azért lehetett az, mert személyes környezetében is mindig odafigyelt a háttérbe szorulókra, félrehúzódókra is, sőt felelősnek érezte magát azért, hogy segítsen nekik integrálódni. Fontos volt számára, hogy a munkában is a vele egy hullámhosszon lévő, egymást kedvelő és jól megértő emberekkel működjön együtt – akit nem érzett ilyennek, azzal inkább a szükséges mértékűre korlátozta az érintkezést, akkor is, ha ez érdekeit, előmenetelét a legkevésbé sem szolgálta. Véleményét a hozzá közel állóknak is gyakran élesen és csípősen adta tudtára – mondhatni, „volt egy stílusa” – amelyet, ha úgy érezte, hogy elvetette a sulykot, kedves és figyelmes gesztusokkal tett helyre. Azok, akik számára fontosak voltak, mellette nem tudhattak elkényelmesedni: ahogy magának állandóan kereste az újabb és újabb feladatokat, barátait is állandóan ösztökélte, s velük együtt örült az eredményeknek. Talán leginkább a mindennapi munkában is megélhető személyesség volt az, amely őt stabilan a levéltárosi pályán tartotta, amely a kollégákhoz, a kutatókhoz és ügyfelekhez való viszonyában éppúgy megnyilvánult, mint a kutatott iratokból felbukkanó szereplőkhöz való viszonyban – számára egy idő után Házmán Ferenc vagy Aggházy Kamill is szinte családtagnak, de legalábbis nagyon jó ismerősnek számított. 2008-ban vonult nyugdíjba, nem utolsó sorban azért, mert ekkor már az édesanyjával való együttlét volt legfontosabb számára. Ami ideje és energiája emellett maradt, azt a Pesthidegkúti Helytörténeti Kör elnökeként a közösség építését szolgáló kutatómunkának szentelte. 2020-ban jelent meg a Legeza Lászlóval közösen készített Varázslatos Pesthidegkút című album. „A tőle kapott ismeretek, az általa átadott tudás olyan érték, amely formálta és építette is közösségünket. A térképekből kiolvasott családtörténetek, minden általa feltárt és gondosan végig kutatott életút segített megérteni múltunkat, segített feldolgozni traumáinkat, és segített összetartó közösséget építeni. Benne megtestesült az az erő, IN MEMORIAM
