Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 3. szám - Haraszti Viktor: A selejtezés jogi szabályozása Magyarországon a szokásjogtól a szabályrendeletekig
18 Levéltári Szemle 72. évf . a szakmai vélemény birtokában, egyáltalában kivárták-e annak visszaérkeztét. Az Országos Levéltár a selejtezések menetébe nem folyhatott bele, a végeredményről sem kapott tájékoztatást és a megmaradó iratok ellenőrzésére sem volt jogosultsága. Semmiféle szankcionálási jogról nem beszélhetünk, a törvényhatóságok legfeljebb akkor érezték súlyát a túlzó selejtezésnek, amikor később egy számukra jogbiztosító szempontból értékes iratot nem leltek már fel. Alkalmanként előfordult, hogy meghívásra az Országos Levéltár munkatársai rendezési tervek készítésében és végrehajtásában is közvetlenül részt vettek, de az esetek többségében a Belügyminisztériumhoz felterjesztetett rendezési és selejtezési tervek elbírálásához csak jegyzékek és leírások álltak rendelkezésre. Minden szakmabeli tudja, hogy csupán iratjegyzék alapján történő, tárgyi egység vagy ügyiratszintű betekintés alapos iratértékeléshez kevés. A levéltár álláspontjának súlyát azonban a szankcionálás hiánya is gyengítette. Jakab Elek66 1871-ben a Budapesti Közlönyben emelte fel szavát az átgondolatlanul végrehajtott selejtezések, ahogy írja a „scartírozás” ellen. Felemlítette a Nagyszebenben végzett selejtezést, amelynek az 1556–1830 közti iratok nagy része áldozatul esett és példákat hozott arra, milyen károkat okoztak a kiselejtezett iratok. Felemlegeti Mike Sándor 67 szavait: „mikor acták cassálását hallom javaslatba hozatni, mindig búsulás szállja meg lelkemet históriánkért, statistikánkért, irodalmi és közmíveltségi ügyünkért; mennyi becses adat elvész az ilyen bureaucraták által megsemmisithetőknek declaráit iratokban.” 68 Jakab Elek a levéltáros örök dilemmáját fogalmazta meg: „Én is azok közé a régiségbálványozók közé tartozom, a kik irtóznak a múlt idők maradványainak megsemmisítésétől, mert nehezen tudom elmondani a legkisebb megtörtént dolog írásos emlékéről is, hogy annak bárha a közigazgatás nem is, de a történetírás, a statistika, genealógia, műveltségi és irodalmi, ipari és kereskedelmi, köz- gazdasági vagy magánjogi ügyekben többé hasznát venni nem lehet. Mások e kérdést könnyebb oldalról vagy tán magasabb néző pontból tekintik, azt mondják: Semmi sem tart világ végéig; egerek és molyok tanyájává lenne a világ, ha minden semmiséget megtartanánk, a mit elődink összeírtak; haladni kell az élettel, az élet pedig előfelé törekvés, távozás a múlttól, új jövő-alkotás, más formák és intézmények létrehozása, az emberi erőnek önverte úton járni megszoktatása stb.” 66 Jakab Eleket (1820–1897) 1861-ben nevezték ki az erdélyi főkormányszéki levéltár munkatársává, 1863-ban aligazgatójává, végül 1867-től 1875-ig az intézmény főigazgatója volt. Miután a magyar kormány elrendelte, hogy a megalapítása előtt álló Magyar Országos Levéltár az erdélyi főkormányszéki levéltárat mint szervezeti egységet integrálja, 1874-ben Jakab európai körúton tanulmányozta az egyes országok levéltárügyét. 1875-ben az egyesített Magyar Országos Levéltár allevéltárnokává nevezték ki, amelynek 1893-tól haláláig levéltárnoka volt. MÉL I.: 790. 67 Al-torjai Mike Sándor (1795–1867) 1833-tól a kolozsvári királyi főkormányszék levéltárban dolgozott, a főkormányszék iratainak rendezéséhez fogott, egy nedves pincében; ami megrongálta egészségét; ami miatt hallása annyira megromlott, hogy hallócsövet kellett használnia élete további részében. 1843. május 24-én kinevezték levéltári aligazgatóvá. A szabadságharc után a levéltárat lepecsételve katonai őrizet alatt tartották és Mikét félfizetéssel kényszernyugdíjazták. 1861-től aztán aligazgatói, majd 1863-tól levéltári igazgatói kinevezést kapott. 1867. május 24-én halt meg. Szinnyei VIII.: 1304–1307. 68 Jakab, 1871: 5412. Haraszti Viktor
