Levéltári Szemle, 71. (2021)

Levéltári Szemle, 71. (2021) 1. szám - Mérleg - „A” Holland Kézikönyv S. Muller–J. A. Feith–R. Fruin: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve (Katona Klára)

91

2021/1. ▪

90

–

92.

az alapszintű rendezés módszertanát tárgyalják, de megjegyezzük, hogy a rendezés szintjeit a Kézikönyv nem különíti el határozottan: a különböző szintű rendezésekhez tartozó javaslatok egy fejezeten belül keverednek. A III. (A levéltári iratok leírása) és a IV. (A leltár összeállítása) fejezetekben érintik ugyan a segédletkészítés témakörét, de ezt egy adott fondon belüli rendezés taglalásával együtt teszik. Az V. fejezetben (További leírási szabályok) elsősorban a segédletkészítés célszerűnek vélt módjáról értekeznek. A Kézikönyv több segédlettípust említ, de részletesen kettővel foglalkozik: a leltárral (ez a mai fogalmaink szerinti ismertető leltárhoz áll közel), valamint a regesztával. A VI. fejezetben (Bizonyos szakkifejezések és jelek megegyezés szerinti használata) az akkoriban leggyakrabban, és feltehetően túlságosan tág értelemben használt levéltári szakkifejezések (pl. protokollum, dosszié, iratcsomó, index) mibenlétét igyekeztek tisztázni. Ez utóbbi fejezet nem a terminológiai lexikonok mintájára épül fel, inkább a hasonló értelmű fogalmak közötti különbségek magyarázatára helyezi a hangsúlyt, illetve az egyes irattípusokon (pl. számadások, jegyzőkönyvek) belül határozza meg és írja le a különböző iratfajtákat (pl. tervezet, fogalmazvány). A műben szereplő szakkifejezések egy részének értelme különbözik a maitól (pl. a „sorozat” szót általában a mai állag értelemben használja), azonban a fordító (Trostovszky Gabriella) megjegyzéseivel segíti azok megértését.

Bár a szerzők a 19-20. század fordulóján tevékenykedő hollandiai levéltárosok szakmai nehézségeit tartották szem előtt, munkájuk – a fent említett szemlélet mellett – a rendszerezettsége miatt – és mert az akkor működött európai levéltárosok többé-kevésbé hasonló problémákkal találták szembe magukat – tekintélyes nemzetközi ismertségre tett szert; az itt megfogalmazott tézisek jó része a hazai levéltári gyakorlatba is beépült. Ezt követhetjük jelen kiadványban is, mivel Horváth J. András alapos bevezető tanulmányában a mű keletkezéstörténete mellett kitért annak a hazai levéltári gondolkodásra gyakorolt hatására, ezen túlmenően pedig az egyes tézisek magyarázó szakaszai után elhelyezte a hazai gyakorlat, illetve szakirodalom vonatkozó részeire való utalásait. Horváth J. mind a tanulmányában, mind a törzsszöveghez fűzött kommentárjaiban rámutatott a Kézikönyv egyes előírásai és a hazai gyakorlat közötti különbségekre is (pl. az iktatás hollandiai hiányából fakadó eltérések; a családi fondok szervességéről, vagy egy szerv fondképző jellegéről, esetleg a raktári hely fontosságáról vallott eltérő nézetek).

Abból, hogy a „holland trió”, illetve művük célközönsége hozzánk viszonyítva időben és térben egyaránt távoli, olyan sajátosságok adódnak, amelyek a Kézikönyvben foglalt ajánlások jelenkori alkalmazási lehetőségeit nagyban korlátozzák. Például csak a másolati példányok vonatkozásában érintik, de nem tárgyalják a levéltári selejtezés gyakorlatát. Természetesen nem várhatjuk, hogy a Kézikönyv útmutatást adjon az elektronikus iratok átvételének vagy a levéltári adatbázisok felépítésének kérdésköréhez (a korban már létező egyéb adathordozókat: a fényképeket sem említi), viszont hasztalan keressük a levéltári szintek – az egyes elektronikus MÉRLEG