Levéltári Szemle, 71. (2021)
Levéltári Szemle, 71. (2021) 1. szám - Mérleg - „A” Holland Kézikönyv S. Muller–J. A. Feith–R. Fruin: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve (Katona Klára)
90 Levéltári Szemle 71. évf . „A” Holland Kézikönyv Samuel Muller – Johann Adrian Feith – Robert Fruin: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve Magyar Nemzeti Levéltár, 2019, 264 p., ISBN 978-963-631-277-0 Amikor Samuel Muller utrechti, Johann Adrian Feith groningeni és Robert Fruin zeelandi levéltárigazgatók 1898-ban először közreadták A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve című munkájukat, azzal a sajátos megoldással igyekeztek hatni olvasóközönségük – vélhetően nem túl számos – tagjaira, hogy művüket annak bevezetőjében unalmasnak és kisszerűnek nevezték. Mivel ezek megítélése ízlés dolga is, nem kívánunk vitatkozni a szerzők megállapításaival, csupán annyit szögezünk le, hogy a kiadástól eltelt időszakban kiderült, hogy a lehetséges jellemzők közül a jelentéktelen az, ami egyáltalán nem vonatkoztatható a „holland trió” munkájára. A kötet jelentőségét a szemlélete adja, vagyis az a maga korában újszerű, bár korántsem új gondolat, hogy egy szervezet – egy jogi személy – levéltári iratanyaga összetartozik, szerves egységet képez. A kézikönyvben valójában a proveniencia elvének egy korai megfogalmazásáról és rendszerszintű alkalmazásáról olvashatunk anélkül, hogy ezt a fogalmat a szerzők akár csak egyszer is leírták volna. Ez utóbbit nem hanyagságból tették: feltehetően gazdag tapasztalattal rendelkező, szakmájukat gyakorló levéltárosok lehettek, akik e munkájukban nem elméleti fejtegetésekbe igyekeztek bocsátkozni, hanem elképzeléseik gyakorlati megvalósítását fogalmazták meg. Céljuk olyan útmutató létrehozása volt, amelynek előírásait alkalmazva a korabeli holland levéltárosok munkája egységesebbé és szakszerűbbé válhatott. A szakszerűség elsősorban az irattári rend, illetve a valamikori ügyek eredeti összefüggéseinek rekonstruálását jelenti, valamint az informatív, ugyanakkor könnyen áttekinthető segédletek készítését. Kézikönyvüket nem szabálygyűjteménynek, inkább újra és újra átgondolandó ajánlásnak tekinthették, tudván, hogy elgondolásaikat nem minden iratanyag esetében lehet érvényesíteni és „olykor a kompromisszum a legjobb megoldás.” A Kézikönyv felépítése könnyen áttekinthető: a szerzők hat fejezetet alkottak, minden fejezet pontokba szedett tézisekből és azok példákkal alátámasztott magyarázatából áll. Összesen száz tézist fogalmaztak meg, bár a magyar kiadás eggyel többet ad közre, mivel külön függelékben jelenítették meg azt az egy – a fond vázát alkotó sorozatokat tárgyaló – előírást, amelyet az 1905-ös német kiadásra tekintettel részben átírtak. A hat fejezetből az első kettőben (I. A levéltárak kialakulása és osztályozása, II. A levéltári iratok rendszerezése, a fondok kialakítása) jellemzően MÉRLEG
