Levéltári Szemle, 70. (2020)

Levéltári Szemle, 70. (2020) 3. szám - Forrás és érték - Köcze László: Vállalati iratok gyűjtése: szabályozások és intézményi keretek a gépipar példáján I.

41

2020/3. ▪

33

–

46.

alá rendelt (műszaki) rajztár az eredeti konstrukciós rajzok őrzését, kiadását és nyilvántartását látta el, s külön gyártóeszköz-rajztár felállítását is elrendelték a főtechnológus vezetése alatt a szerszámokhoz és készülékekhez tartozó műszaki rajzok kezelésére és őrzésére.19

Jól érzékelhető tehát, hogy az ötvenes években – ahogyan az ügyrend fogalmazott – egy „középnagyságú” gépipari vállalat esetében egymástól jól elkülönülő őrzőhelyeket jelöltek ki a vállalati iratoknak, amelyek közül az irattár feladat- és hatásköre csak egy szűk területre terjedt ki.

Jól illeszkedett az ötvenes évek világához a kezdeti időszak ellentmondásokkal teli tapasztalata nyomán megfogalmazott kiút. Az 1950. évi tvr. alapján a levéltárak illetékességébe sorolt szervek nagy száma, a levéltárakra háruló feladatok előre nem látott nagysága, a mindennapi munka során észlelt, a normatív szabályozással hol szorosabb, de inkább lazább kapcsolatot mutató gyakorlat új levéltári szabályozás életre hívását eredményezte – nem csak a gazdasági szervek vonatkozásában. Így született meg a 45/1958. (VII.30.) sz. kormányrendelet, amely rögzítette az iratok őrzésének hivatalvezetőket terhelő kötelezettségét, az irattári selejtezések eljárásrendjét, illetve az őrzési idők kiterjesztését legalább tíz évre. A vállalati iratok szempontjából azonban elsősorban nem ez, hanem a rendelet nyomán kiadott tárcautasítások jelentettek fontos állomást: a gépipar területén a 8230/1958. sz. KGM utasításban kötelezték a minisztériumi (fő)osztályokat, igazgatóságokat, valamint a vállalatokat, hogy minden iratot nyilvántartásba vegyenek, azaz iktassanak. A KGM a „szocialista rendszer” vállalatirányítási rendszerének, korabeli felfogásának megfelelően – ahelyett, hogy a vállalatok számára megfelelő iratkezelés kidolgozására tett volna kísérletet – tovább erőltette az igazgatási és a gazdálkodó szervek működése homogenizálásának kérdését, hiszen ez a fajta iratnyilvántartás néhány vállalatot (például a háború előtt is állami tulajdonban lévő, a mindennapi működésben aktív állami jelenléttel működő MÁVAG gyárakat)20

vagy egy-egy vállalaton belüli szervezeti egységet leszámítva nem terjedt el, az iparvállalati működéstől legtöbbször idegen maradt.21

Az 1952-ben kiadott ügykörjegyzéket ugyanakkor felváltotta egy új selej

tezési jegyzék, amelyben a korábbi hatszáz „ügykört” meghaladó listát 195 tételre redukálták, ebből 42-őt nem selejtezhetőnek, 44-et 10 évig őrzendőnek, míg a többit 1–5 éven belül selejtezhetőnek minősítettek. Bár számszerűen látványosan csökkent az ügykörök-tételek száma, lényegét tekintve ugyanazok a problémák jellemezték a jegyzéket, mint a korábbiakban: egyfelől túlságosan általánosan meghatározott tételek szerepeltek benne (pl. vállalatvezetői iratok, titkársági iratok, munkásmoz-19 Iparvállalatok ügyrendje, 1954: 7–8., 32., 38., 45.

20 Kiss, 1953: 68.

21 Az ötvenes években a korábbi céges működés „maradványaként” tekintettek az iktatás hiányára vagy annak korlátozott voltára, s a többszöri, kötelező előírás ellenére csak évtizedekkel később tudatosult, már amennyiben tudatosult annak iparvállalati működéstől idegen volta vö. Erdmann, 1982. és Pálmány, 1983.

Vállalati iratok gyűjtése