Levéltári Szemle, 69. (2019)

Levéltári Szemle, 69. (2019) 2. szám - Műhelymunkák - Katona Csaba: Toposzok béklyójában: a levéltáros alakja regényekben és filmekben

68

Levéltári Szemle 69.

évf

.

korrumpálható és nem is mondott feltétlenül igazat – vagyis egy újabb, rendre vis

zszatérő, negatív konnotációval gyarapodik a levéltárosok etikáját megkérdőjelező tulajdonságok listája. A lány elbűvölő mosoly kíséretében jelzi ugyanis, telefonszámát átadva, hogy „nagyon hálás” lenne, ha valamit mégis lehetne tenni.

Az elragadó női mosoly pedig szinte csodákra képes, hiszen „három óra múlva a levéltáros telefonált”, de csak azért, hogy máris szembesítsen minket az újabb – legalábbis a regényes képzelet szintjén – tipikus levéltáros/levéltári vonással. A keresett iratokról ugyanis kiderül, hogy azok igazából tényleg nem semmisültek meg, ezzel szemben azokat „valamilyen okból az egyik különleges részlegbe szállították”. S nem elég, hogy ez a különleges részleg valahol létezik, de a „hozzáférés nagyon szigorú szabályokhoz kötött”. Mégpedig azért, mert a „közvélemény nem láthatja ezeket az anyagokat. A betekintéshez mindenféle minisztériumi engedély szükséges.”

Tort ül tehát a fantázia, a képzeletbeli levéltárosság kellékei szinte hiány nélkül sorakoznak fel, megvan a mindent kontrolláló hatalom is, amely nem enged csak úgy akárkit a levéltári iratokhoz. A levéltáros azonban kapzsinak bizonyul, látszólag megértését fejezi ki a döbbenetet színlelő Jessie-nek, mondván, hogy a családi iratokat csak tévesen kategorizálták, érzékeltetve, hogy kész segítséget nyújtani. A nő pedig megsejti, hogy a levéltáros megnyitotta számára a kiskaput, bájai alkalmasak arra, hogy megvesztegessék az ingatag erkölcsű férfit. Azonnal ki is használja a lehetőséget, latba veti vonzerejét, és közli, hogy „El sem tudja képzelni, mennyire hálás lennék, ha segíteni tudna”. A levéltáros újabb, szomorúságra okot adó jellemhibájával találkozhatunk ezt követően, láthatóan élni akar Jessie ajánlatával, finoman jelzi, hogy megérti, mennyire nehéz lehet neki: „Egy amerikai hölgy ebben az idegen városban.” Jessie pedig veszi a lapot, mérlegelés nélkül emeli a tétet: „Bárcsak volna valaki, aki megmutatná nekem a látnivalókat. Egy igazi magyar férfi…” E ponton kaján mosollyal utalhatunk vissza Pulyka Pál esetére, aki ugye megszöktette a fogadós feleségét és mindenki számára teljes döbbenetet okozott, hogy valaki egy levéltárossal szökik meg. De a mi levéltárosunk hibátlan ütemérzékkel pozícionálja magát „igazi magyar férfiként”, ennek kifejezéséhez pedig a zs-kategóriás szappanoperák monológjainak legmeredekebb fordulatait hívja segítségül: „Számomra nem munka, hogy másoknak segítsek, hanem… én ilyen vagyok.”

Megrendítő szavak, Jessie nem is száll vitába vele. Közli a levéltárossal, hogy amint meglátta őt, tudta, hogy ő ilyen, a jelleme felismerhető. A levéltáros egészen elolvad és más helyzetben talán már tolakodónak ható módon vonja bizalmába a nőt az alábbi szavakkal: „Szólítson Istvánnak.”

Innen csak egy lépés, hogy István – hívjuk így ezentúl – megbeszélje a nővel, hogy a levéltárral szemben levő parkolóház (!) negyedik (!) emeletén találkozzanak egy óra múlva, ahova magával viszi az iratok fénymásolatát, utána pedig: „elmehetünk kocsikázni. Budapest nagyon különleges város, majd meglátja.” Katona Csaba