Levéltári Szemle, 67. (2017)

Levéltári Szemle, 67. (2017) 3. szám - Horváth J. András – Németh Ágnes: Beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete 2017. évi vándorgyűléséről

Horváth J. András–Németh Ágnes 24 kérdéseiről, a forrásfeltárás eddigi tapasztalatairól tájékoztatta a konferencia résztvevő-

it. Lényegi problémaként értékelte, hogy miután sem az elsődleges szervtörténeti források, sem a kávémérők ipartársulatának iratai nem maradtak fenn, így kutatásait

pertinenciális alapra kellett helyeznie. Ennek értelmében a forrásképzők által máshová

küldött levelezési anyagra támaszkodva mintegy mozaikkockákként állítja össze a ká-

véházak történetét. Ezzel a témával alapkutatások szintjén amúgy csupán ketten foglalkoznak (a má-

sik kutató Saly Noémi). A kávéháztörténet egyébiránt téves megnevezés, mivel a kutatá-

sok tárgya szélesebb körű: a kávés nyilvánosság történetét öleli fel. Ide tartoznak a ká-

vémérések, sok tekintetben a cukrászdák, ahol némelyikükben dohányozni is lehetett, s

kávéházi módon lehetett használni őket. Az 1930-as évek végétől azután, ha nem is

egyenrangú intézményekként, de minden esetre mintegy modernizációs vetélytársként

színre léptek az eszpresszók is. Ide tartoznak a vendéglátás többi intézményének kávés

vonatkozásai is: a vendéglők, lokálok, büfék, munkahelyi, édességbolt-hálózat, a beépí-

tett pultok (gépek, technikatörténeti kapcsolódások). Az előadó Budapestre szűkített kutatási lehetőségei is csaknem kimeríthetetlenek

– jóllehet a forrásszűke komoly gondokat okoz. A vendéglátóipari műfaj azonban korántsem korlátozódott a nagyvárosra. A nagyobb községeknek is volt kávéházuk, mindazonáltal az 1930-as évekre a kávéházak fele a fővárosban összpontosult. A századfordulóra kialakult szabályozásról megtudhattuk, hogy a kávéháznak kötött alapterülettel, belmagassággal kellett rendelkeznie, amelyet utcaszinti helyiségként, meghatározott

szolgáltatások nyújtásának kötelezettségével határozott meg a jogszabály. A caférestaurant egyfajta átmenetet képezett. A kisebb alapterülettel rendelkező kereskedelmi

egységeket kávémérésnek hívták. Az első eszpresszók is besorolódtak a kávémérők

ipartársulatába, de ez nem volt képesítéshez kötött. Az ipartársulat iratai kb. 1949-ig követhetők nyomon, s kétség kívül nem mindennapi feladat elsődleges források hiá-

nyában eszpresszótörténetet írni. Egyfajta kutatástörténeti praktikumként vehető

számba a kávés ipartestület 22 ifm anyagának darabonkénti átnézése, hiszen a kávéhá-

zak saját iratai teljesen eltűntek, s ezért roppant értéknek számít az ipartestületnél meglévő pertinens iratok köre. A rokonszakmák, mint például a szállodások egymás közötti kommunikációja is értékes adalékokkal szolgálhat. A különböző típusú források együtteséből állítható össze az a szakmatörténeti kép, ami visszatükrözi az adott korszakot: levéltári iratok köre; könyvészeti és sajtóanyag (apróhírek jelentősége!); filmek;

képek, fotók; tárgyi anyag; különféle hagyatékok; OSZK kézirattár iratai; oral history; egykori kerületi elöljáróságok iparügyi osztályának iratai; igazoló bizottsági és bírósági

iratok csoportja. Kulich Julianna, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum muzeológusa szintén sörtörténeti előadása főként a hazai sörfogyasztás jellegzetességeivel ismertette

meg a közönséget. Az előadó vázolta a sörkultúra kialakulásának fázisait, korszakonkénti jellemzőit, a sör- és borkultúra eltérő vonásait, előbbi térnyerésének a nyilvánosság színterein való megjelenését, s számos egykorú kereskedelmi nyomtatvánnyal illusztrálta a mondottakat. A sörfogyasztás fővárosi elterjedésében fontos körülményként értékelte a 19. század második harmadában a régi budai szőlőkultúrán is végig

söprő és azt végromlásra juttató filoxérajárvány pusztító hatását.