Levéltári Szemle, 66. (2016)
Levéltári Szemle, 66. (2016) 4. szám - Mérleg - Csillag Attila – Rokolya Gábor: A pécsi közjegyzői kamara története 1875–1949 (Sarusi Kiss Béla)
Mérleg 87 egy-egy mozzanatot. Csakúgy, mint az ország más kamaráinak területén, az 1875 körül kinevezett első közjegyzők között is több, a ’48-as szabadságharcban részt vevő egykori szereplő tű- nik fel (Budapesten Görgei István, Máday Sándor, Gorove Antal, Ökröss Bálint). A Pécsi Közjegyzői Kamara esetében a zalaegerszegi I. körzetbe kinevezett Hideg József, a kaposvári körzetben Schäffer Alajos, a pécsi II. körzetben Bubreg Mihály, a bonyhádi körzetben Muttnyánszky Alajos és a szekszárdi Nagy János voltak, akik fegyveresen is részt vettek a korábbi szabadságküzdelemben. Bánffay Simon (1819–1902), a kamara első elnöke a közlekedési minisztériumban a számvevőség vezetője volt. Mint ahogy az az intézménytörténeti áttekintésből is kitűnik, a közjegyzői intézmény neuralgikus pontja éppen a kinevezések gyakorlata volt. A közjegyzői szakértelem, egyéni felelősség és hivatástudat mindinkább megkövetelte volna, hogy az intézmény meggyökeresedésével egyre inkább azokat nevezzék ki, akik jelöltként vagy helyettesként közjegyzői irodákban szereztek gyakorlatot. A kamarának, mint érdekképviseleti szervnek azon törekvései, hogy ez megvalósuljon, két okból nem érvényesülhetett. Az első ok az volt, hogy az irodák alacsony ügyforgalma miatt (a közjegyzői törvény kezdetben meglehetősen szűkre szabta a közjegyzői kényszer alá eső jogügyletek körét), a közjegyzők sokszor nem tudtak alkalmazni jelölteket és helyetteseket, így az irodákban kis számú, ráadásul minden bizonnyal szegényebb és ritkább kapcsolati hálóval rendelkező jogi személyzet tudott elhelyezkedni. A másik ok részben ebből vezethető le: a pályázatok során ez a tudására és elkötelezettségére építő pályázói kör sokszor alulmaradt azokkal az ügyvédségből és közigazgatásból érkező, jelentős politikai támogatottsággal rendelkező pályázókkal szemben, akiket végül közjegyzői tapasztalat nélkül (de sokszor a már korábban is az irodában dolgozó helyettesekre építve) neveztek ki egy-egy jövedelmezőbb körzetbe. A kötetben ismertetett életrajzok számos esetben támasztják alá ezt a jelenséget. A trianoni katasztrófa a közjegyzői kinevezésekre is hatással volt. A kamara tagjai közül egyesek önként mondtak le kinevezésükről fiatalabb, menekült, korábban is közjegyzői hivatást gyakorló kollégáik javára, máskor az igazságügyi kormányzat a kamarákkal együttműködve hozott létre újabb átmeneti vagy véglegesnek bizonyuló körzeteket, hogy megélhetést biztosítson a menekült közjegyzők részére. A pécsi kamarai gyakorlat is azt mutatja, hogy az 1945 utáni igazolási eljárások után nagy számban maradtak hivatalukban korábbi közjegyzők, amit csak a magánközjegyzői intézmény 1949-es felszámolása változtatott meg. A kötet – az éppen hivatalban lévő közjegyzők esetében – szerencsés módon erre a körülményre is sok esetben kitér, így a címben jelzett 1875–1949-es időkört nemcsak az 1875 előtti életrajzi eseményekkel, hanem az úgynevezett népi demokratikus jogszolgáltatás kiépítését kísérő, a sorsfordító 1949-es éven túl terjedő történésekkel is kitá- gítja. A felületes érdeklődő számára megtévesztő lehet, hogy a kötetet elképesztő mennyiségű és minőségű fényképpel illusztrálták. A képek azonban nem pusztán reprezentációs céllal kerültek a kötetbe, hanem azok – mondhatni – tovább viszik, kibővítik a kötet írásos részét, megjelenítve azt a polgári miliőt, amelyet a magánközjegyzői intézmény tárgyi kultúrájában is képviselt. Az egykori közjegyzők arcképei, hivatali és családi fotói, valamint a számtalan használati tárgy, monumentum (pecsétnyomók, irodai berendezések, síremlékek, képeslapok, címertáblák, közjegyzői formanyomtatványok, pecsétlenyomatok, stb.) igényes minőségben reprodukált fényképei egy letűnt, mára csaknem teljesen elfeledett világ nyomait reprezentálják. A kötetben sajnos nem esik szó arról, hogy a szerzők milyen előzetes koncepció alapján állították össze annak anyagát. Ezért is fontos hangsúlyozni: jelen munka, amint az a jegyzetapparátusból kirajzolódik, 15 hazai és nemzetközi levéltár mintegy 60 állagában folytatott rendkí- vül széleskörű levéltári kutatáson alapul, melyet alapos könyvészeti hivatkozások egészítenek ki. Furcsamód talán nem is ez adja a kötet pótolhatatlanságát, egyediségét. A szerzők fáradságot
