Levéltári Szemle, 65. (2015)
Levéltári Szemle, 65. (2015) 4. szám - Forrás És Érték - Garadnai Zoltán: Gondolatok egy könyvről és a történész felelősségéről
Gondolatok egy könyvről és a történész felelősségéről kezéseit a hatvani vasútállomás bombázásáról. Arról, hogy az akkor 12 éves édesanyám a nagyszüleimmel és a testvéreivel hogyan futott a szőnyegbombázás elől, miközben a hátuk mögött egymás után robbantak fel a bombák. A háború után az egykori harcmezőn heverők hullák között mentek Kartalra, hogy megnézzék a rokonokat. Soha nem felejtem el azt sem, amikor édesapám egynapos kiránduláson elevenítette fel 2. világháború alatt megélt tatai élményeit. Esszém megírásában ez a személyes motiváció és a tatai eseményeket bemutató források, ahol rokonaim is szerepelnek, szintén meghatározó volt. Soha nem felejtem el azt sem, hogy édesapámból élete alkonyán milyen elementáris erővel törtek fel a 2. világháború során látott „élmények”, azokból fakadó traumák. Fontos, hogy emlékezzünk azokra az áldozatokra, akik értelmedenül haltak meg, szenvedtek a mindkét fél által elkövetett atrocitásoktól. A felelősségünk abban van, hogy elmeséljük és bemutatjuk ezeket a történeteket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban, hogy Magyarország történelme nem írható meg a megyei levéltárakban található források nélkül, de nem értelmezhető a külföldi levéltárak forrásanyaga nélkül sem. Ezek elemzése és vizsgálata révén írható meg a szintézis számunkra, ami nagy felelősséget, komoly szakmai felkészülést és emberi kvalitást igényel. A történész felelőssége abban van, hogy igyekszik megismerni a múltat, ezt a nemes, de egyben nagyon felelősségteljes feladatot „harag és elfogultság nélkül” végzi, de úgy, hogy mindeközben mindig és minden körülmények között az embert keresi, az emberi sorsokat mutatja be. A történész így emléket állít a múlt hősei és áldozatai számára, segít felidézni a múltat, annak összetettségét és ellentmondásosságát, miközben bemutatja azt is, hogy egy nemzet történetében vannak fényes és árnyékos időszakok, és így segítséget ad az olvasók számára ahhoz, hogy megértsék és reálisan lássák a múltat. Ebben rejlik a történész-levéltáros szakmának a klasszikus értelemben vett értelme és ezért fontos az, hogy a levéltárak ehhez teret és segítséget adjanak, ebben találjuk meg a forráskiadványok fontosságát és jelentőségét. Ezért nem mindegy, hogy milyen színvonalú kiadványok jelennek meg, és azok mit üzennek a számunkra. A történész szakmája szerint magányos, egyedül van a forrásokkal a levéltárak és könyvtárak kutatótermeiben, magányát megosztja a forrásokkal, és közben próbálja megérteni a történeti összefüggéseket, az ok-, okozati következményeket, vagyis kirakni azt a mozaikot, amely addig ismeretlen volt mindenki számára. 21 Ez adja ennek a szakmának a szépségét és a felelősségét, és ebben volt, 21 Ezzel kapcsolatban lásd ORMOS MÁRIA „A történész dolga” című tanulmányát. A szerző az elmúlt évek politikai vitáit (is) elemzi és a történész feladatát az alábbiakban foglalja össze: ,^4kár kérdezi bárki is a történészeket, akár nem, csak igazolható ismeretekkel szolgálhatják a feladatot, ami, miként bevezetésként említettem, abban áll, hogy kielégítsék a társadalom jogos igényét múltja, az ősök történetének megismerésére. Ebből a szempontból mindegy, hogy az őstörténetről, vagy a közelmúltról van-e szó. ” Ugyancsak fontosnak tartom GlATZ FERENC történetíró és jelenkor1’ című cikkét, amelyben így fogalmaz: „Majd kétezer esztendeje, hogy minden idők egyik legkiválóbb szemű történésze, Tacitus azt mondotta: a történetírónak a múltra elfogultság, harag ellenszenv nélkül (sine ira et studio) kell tekintenie. Napjaink történésze, aki már nemcsak szűk kör néhány írástudója, hanem a korábbi szereplők széles olvasói tábora elé bocsátja felfogását, úgy látja: a bölcs római intelmét immáron a közvetlen múltat cselekvőén átélőknek is követniük kell a történetíróval szemben.” 75
