Levéltári Szemle, 64. (2014)
Levéltári Szemle, 64. (2014) 4. szám - In memoriam - Bősze Sándorra emlékezünk - TILCSIK GYÖRGY: Sanyikám!
IN MEMORIAM 96 Nem csak felismerted a bel- és külföldi személyes, és ennek révén az intézményi szakmai kapcsolatok fontosságát, hanem tenni is akartál és tudtál, ráadásul nem is keveset, azok k iépítéséért és működtet éséért. Okkal és joggal lehettél büszke a Rijekai Történeti Levéltár és a Somogy Megyei Levéltár közötti, jórészt a Te kezdeményezésedre, több mint egy évtiz ede kialakult és azóta is folyamatos szakmai együttműködé s re, kiváltképpen pedig arra, hogy a Te ja vaslatod és nem kevés munkád nyomán Somogy megye 2003ban tagja lett a Mogersdorf Szimpózionnak. Tudom, ezeket hallva mit mondanál: „Nem magamért te t tem.” Csak sejthetjük, mennyire fájt, hogy nem volt időd és módod befejezni az adatgyű jtést, és elkészíteni azt a fránya disszertációt, amelyet pedig annyira szerettél volna. Biz onyára sikerült volna, ha felfogásoddal ellentétben, a saját érdekeidet az intézményi érdekek elé helyezed. De akkor az az ember nem Te lettél volna. Sanyikám! Szerencsés voltál – bár e rről soha nem beszéltünk – személyiséged és tulajdons á gaid miatt is. Jómagam nem tudok olyan kollégáról, akivel bármilyen komoly személyes konfli ktusod lett volna. A szó legjobb és nagybetűs értelmében JÓ EMBER voltál, aki őszintes é- gével, közve t lenségével bizalmat és figyelmet keltett mindenkiben. Szinte hallom, ahogy közbevágsz: „Miféle szerencse? De hát még 58 év sem jutott!” Igaz, a már többször emlegetett „sors bona” egyszer, ugyan csak egyszer, de akkor nagyon cs ú- nyán cserbenhagyott és elfordult tőled. Tehettél Te bármit, nem, nem és nem akart újra melléd szegődni. Ezt is tudomásul vetted, és ekkor sem adtad fel. Tudtuk és tu d juk, hogy mennyire szerettél és akartál élni. Csodáltuk szívós kitartásodat, sokáig k i fogyhatatlannak tűnő erőtartalékaidat, és a zt, hogy nagybetegen is önfegyelemmel, koncentráltan, tele ene rgiával végezted szakmai fel a dataidat, és tetted a dolgodat úgy, mintha nem is az életed lett volna nap, mint nap a közvetlen tét. A sors, vagy inkább a kérlelhetetlen halál kegyetlen és nagyon kicsinyes, irigykedő fi ntora, hogy munkatársaid jövő májusban immáron egykori igazgatójuk nélkül kénytelenek befejezni Fiumében azt a munkát, amelyet közösen kezdtetek el. Ugyan ők teszik ki a po ntot a „regény” végére, de mindannyian tudjuk, hogy nélküled egy sor sem került volna p apírra. Levéltári pályafutásod így, félbemaradtan is kereknek mondható. Álságos módon e zzel is persze inkább magamat, magunkat próbálom vigasztalni. Téged úgysem sikerülne. Magunkat, akik itt maradtunk még rövidebbhosszabb időre, és pontosan tu d juk, milyen jó embert, remek b a rátot, kitűnő kollégát veszítettünk el személyedben. Drága Sanyikám! Remélem, most (is) egy tengerre néző fiumei kiskocsmában üldögélsz, és mos o lyogva így szólsz a hozzád lépő, ismerős pincérhez: „Molim dalma tinsko suho crno vino.” A pincér t á- vozik, majd kisvártatva visszatér, tálcáján a mélybordó palackkal. Szertartásosan tölt. „Hvala” – mondod, és hátradőlsz, de közben már azt nézed, hogy komótos kézmozdulat aidra az illatos, sűrű nedű milyen furcsa, érdekes, múlékony lenyomatokat hagy a pohár f alán. Az első korty után elmerengsz a távolba. Oda, ahol a víz és az é g bolt egymásba olvad. Gondolataid otthon járnak. Egy halk, talán nem is hallható ka t tanás, majd elindul egy film. Egy élet filmje. Szorosad, Törökkop pány, Kaposvár, Fonyódliget, Szombathely, Balato nfenyves, Pécs, Budapest és Fiume képei villannak fel. Elborítanak az emlékek, miközben
