Levéltári Szemle, 63. (2013)

Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. szám - VÖLGYESI ZOLTÁN: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke

Völgyesi Zoltán 14 Az oral history elterjedése és új nézőpontjai A döntő lökést az oral history elterjedéséhez a hangrögzítés technikai fejlődése adta: az

1960-as évek második felében és az 1970-es évek elején elterjedt az olcsó és könnyen kezelhető kazettás magnetofon, ami megkönnyítette az interjúk felvételét. Ezzel egy időben

az oral history mozgalomként kezdett terjedni, s hamar az intézményesülés útjára lépett: 1966–1967-ben az USA-ban létrejött az Oral History Association (röviden OHA), melynek első elnöke 1968-ban Louis M. Starr lett, majd 1969–1973 között Angliában megszerveződött az Oral History Society (OHS). Ezt követően 1974-ben Kanadában, 1975-ben Ausztráliában hoztak létre hasonló szervezetet, majd a ’70-es évek második felében sor került erre Nyugat-Európa, Dél-Amerika és a Távol-Kelet több országában is. Mindkét mintaadó társaság szakfolyóiratot indított: OHS Oral History címmel 1972-ben, az OHA Oral History Review címmel 1973-ban. Nemsokára megrendezték az első nemzetközi oral

history konferenciákat, előbb 1976-ban Bologna, majd 1979-ben Colchester helyszínnel,

ami nemcsak azt jelezte, hogy a mozgalom immár világméretűvé terebélyesedett, de azt is,

hogy az Amerikából elindult irányzatnak új szellemi központjai jelentek meg NyugatEurópában, elsősorban Angliában és Olaszországban. Az oral history tematikai és módszertani megújításában kulcsszerepet játszott az Angliában kialakult, erősen baloldali kötődésű társadalomtörténeti iskola, amely meghirdette a

történelem demokratizálását.

19 A politikatörténet és a „nagy emberek” cselekedetei helyett

a hétköznapi emberek életmódjára irányította a figyelmet, s elsősorban az angol munkásosztály életének a vizsgálatát tűzte zászlajára. Az 1960-as évek végétől kibontakozó,

„history from below” („történelem alulnézetből”) szemléletű kutatások a munkásságra és

általában a társadalom alsó rétegeire (underclass) fókuszáltak, azokra, akik kimaradtak a

történelemből, akikről nem szóltak írott dokumentumok: „kisembererekre”, szegényekre,

írástudatlanokra, elnyomottakra, bevándoroltakra, az etnikai kisebbségekre és a nőkre. Ez

az iskola sokat merített a társadalomtudományok eszköztárából, főként a szociológiából és

az antropológiából, és kibővítette a történetírás látókörét. Ugyanakkor természetes szövetségesére lelt az oral history irányzatban, sőt azzal hamar össze is fonódott, hiszen az oral

history volt az a módszer, amivel áthidalhatóvá vált a forráshiány. Az oral history művelőinek második generációját a korábbinál jóval teoretikusabb beállítottságú történészek reprezentálják, mindenekelőtt az angol Paul Thompson, az olasz Alessandro Portelli és Luisa Passerini, valamint az amerikai Michael Frisch és Ronald J. Grele (az utóbbi hosszú időn keresztül volt az OHRO igazgatója), akik az oral history-ra már nem

pusztán információgyűjtési eszközként, hanem sajátos forrástípusként és önálló kutatási területként tekintenek, s tevékenységüket módszertani tudatosság jellemzi. A társadalomtörténész és szociológus Thompson, aki a colchester-i Essex Egyetem szociológiai tanszékén

dolgozott, az oral history mozgalom kiemelkedő alakjának számít: úttörő szerepet játszott

az irányzat elméleti és módszertani megalapozásában, valamint intézményesülésében. Alapítója volt az oral history angliai szervezetének, az Oral History Society-nek, továbbá alapí-

tó szerkesztője a társaság Oral History című folyóiratának, és kezdeményezője a mozgalom

nemzetközi megszerveződésének. Baloldali politikai beállítottságával összhangban – a „history from below” szemléletnek megfelelően – szorgalmazta a hétköznapi emberek tapasztalataira épülő történetírás megvalósítását. Felfogása szerint az oral history új ablakot

nyit a múltra a szóbeli források felhasználásával, és megváltoztatja a történetírást azáltal, 19 T

HOMPSON

, 1988

. 7

–

8.