Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 3. szám - MÉRLEG - Requiescat In Pace. Levéltáros Nekrológok 1923-2011 (Ujváry Gábor)

Mérleg elsőnek az új országos levéltárt jelölte meg." így épült végül föl Pecz Samu tervei alapján az 1923-ban átadott új levéltári palota, amely akkoriban az egyik legkorszerűbb volt az egész világon. (76. o.) Minderről maga Csánki Dezső is megemlékezett Peczről tartott 1922-es búcsúbeszédében: „Pecz Samu első nagyszabású levéltártervező és építő, aki többszöri külföldi utazásokkal egybekötött tanulmányok alapján egy nagyvárosnak tájképileg is remek, kimagasló pontján talán az egész művelt világ legszebb és legnagyobb, de mindenesetre legmodernebb és szakszerűbb levéltári épületét tervezte és építette meg. [...] ez a palota a kegyetlenül szétszaggatott ezeréves Magyarország történetének emlékeit, tehát múltunk és területi jogaink legerősebb bizonyítékait van hivatva befogadni és megőrizni." (288. o.) H

e

rZ°g]°zsef levéltárnokságról alkotott felfogását Sinkovics István tolmácsolta 1945-ös emlékezésében. A többinél ugyancsak terjedelmesebb írásból egy kis részt már idéztem, most álljon itt az egész, hiszen ennél szebben és igazabban kevesen fogalmazták meg a szakma lényegét. Herzog — és nyilván Sinkovics - felfogásában tehát: „[...] a levéltárnokság nem valami külső keret, amelyet az egyéni érdeklődés más és más tartalommal tölthet meg. Nem megélhetési lehetőség amely viszonzásul semmit nem kér, de úgy ahogy biztosítja, hogy valaki magával a levéltárral keveset vagy mit sem törődve, gondtalanul szentelje idejét a tudományoknak, az irodalomnak, az újságírásnak vagy esetleg a levéltártól egészen távol eső foglalkozásoknak; a levéltár nem pályát tévesztett, félbemaradt emberek végső menedékhelye, hanem - akármennyire időszerűtlen is a mai élet vad hajszájában — hivatás. A levéltárnok rendeltetése nem aZj hogy levéltárában érdekességeket gyűjtsön össze, az sem, hogy egy sereg régi írás szövegét nyilvánosság elé hoz^a vagy a történeti irodalomban minél több kérdés tisztázásával tegye ismertté nevét, különös, szembetűnő eseteket ragadva ki az iratoknak az élet folyását követő tömegéből, vagy a rablógazdaság módjára kíméletlenül kiaknázva az anyagot - a levéltárnok önzetlen gondviselője minden egyes iratnak. Gondoskodik rendjükről, hozzáférhetővé tételükről, védelmükről, a pusztulás megállításáról, ő a felelős, hogy a mához eZ

er es eZ

er s%állal kapcsolódó elmúlt élet, amelybe jóformán csak egyedül az iratokon keresztül lehet bepillantani, meg ne semmisüljön, visszahozhatatlanul és pótolhatatlanul az emberiség számára. Egyik feladat a másikba kapcsolódik, mint valami érzékeny szerkezet fogaskerekei, egyiket nem lehet elhanyagolni, mert akkor a többiek is megállnak, együttesen adják a levéltárnoki munka lényegét, értelmét és igazolását." (145-146. o.) Mindehhez persze hozzátenném: egy mai levéltáros esetében nélkülözhetedennek tartom a történetírói vagy legalább forrásközlői tevékenységet is. Ila Bálintot búcsúztatva ismét csak Komjáthy Miklós jelentette ki — máig érvényesen — a nekrológ műfajáról: „A gyászbeszéd szubjektív műfaj, a nekrológ írójának kezét azonban már Klió irányítja. A nekrológ életrajz, történetírás, amely egyaránt köteles mérlegelni jót és rosszat, hogy az, akiről szól, nagy jából úgy álljon a kései utókor előtt, amilyenként élt valaha kortársai előtt." Aztán mintegy önmagát cáfolva folytatta: „Ne tévesszen meg senkit, ha ez a nekrológ [...] szinte csak jót fog mondani. Ila Bálint ui. jó ember volt, dolgos, tevékeny, tudós ember. Kisebb gyarlóságai csupán neki, embertársainak sohasem váltak kárára." (160. o.) Ha azonban alaposabban utánajárunk, rájövünk, hogy' nem lódított: Ilára mások is hasonlóképpen gondoltak vissza. 1964-ben Vörös Károly az 1903-ban az Országos Levéltár szolgálatába lépő hányi Béla kapcsán elmélkedett a korábban elzárt vag}' csak korlátozottan kutatható források 19. század végi, hirtelen megnyitásáról. ,A források és a bennük rejlő, már a moderti polgári kritika forrásszemléletével meglátott és megrostált adatok nyomán a múlt mindennél élettelibb, elevenebb feltárulása — a kor történészeinek e nagy élménye, mely a történetkutató szemében oly magas rangot adott a levéltári anyagnak és oly irigyeltté tette az ez^el állandóan kapcsolatban levő levéltáros hivatását —, csodálható-e, ha ennek az élménynek hatása alól Iványi Béla többé egész életére sem tudja kivonni magát?" (166. o.) Vörös igen tömören összegzi azt, amit mások hosszú tanulmányokban bizonyítnak: milyen felszabadító ereje volt a 19. század végén és a 20. elején a levéltárak — immár nem csak jogi, hanem történeti vizsgálatok számára is — kutathatóvá tételének. Ember Győző 1968-ban Kossányi Bélára visszagondolva szintén mintaszerűen tömör összegzésben szólt arról, mekkora presztízse is volt a két világháború között a levéltárosságnak: ,A% Országos Eevéltár történetében új szakasz kezdődött az 1920-as évek elején. Ekkor költözött át új palotájába, ekkor került át — mint az újonnan szervezett Országos Gyűjteményegfetem egyik intézménye — a Belügy80