Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 3. szám - MÉRLEG - Requiescat In Pace. Levéltáros Nekrológok 1923-2011 (Ujváry Gábor)

Mérleg REQUIESCAT IN PACE LEVÉLTÁROS NEKROLÓGOK 1923-2011 Összeállította FEISZT GYÖRGY. Székesfehérvár Megyei Jogú Város Levéltára, Székesfehérvár, 2012. 424 p. Minden egyes tudományág szakszerű művelésének alapvető feltétele, hogy ismerjük az adott diszciplína múltját. Ezáltal nemcsak tanulhatunk és okulhatunk, de a jövőt is tervszerűen építhetjük, s a jelenünkben is sikeresebbek lehetünk. Különösen igaz ez a levéltártan esetében, hiszen olyan területről van szó, amelynek legfontosabb küldetése a régi vagy a közelmúltbéli történésekre vonatkozó iratok összegyűjtése, rendezése, esedeges közreadása. Ezen túl, szerencsés esetben, azok faggatása, nagyobb összefüggésekbe helyezése, és önálló, kritikai feldolgozása. Kevésbé szerencsésben pedig mindennek az átengedése az elsődleges, azaz az archívumbéli források kutatását vállaló és folytató történészeknek, hogy aztán kemény munkával és időt rabló kutatással ők aknázzák ki az aktákból eléjük táruló kincseket — vagy csalódottan nyugtázzák, hogy hiába keresték azokat. Sajnos világjelenség, hogy egyre kevesebb historikus veszi ehhez a fáradságot. Sokan megelégszenek a mind áttekinthetetlenebbé váló szakirodalom részbeni ismétlésével, összegzésével, valamiféle értékelésével, az eddig felhalmozott tudás divatos - ám egymást gyakran váltó, az előző módszereit szinte mindig elvető — elméletek alapján történő újraértelmezésével, saját „olvasatok" kiötlésével. Ezek az „olvasatok" pedig lassan már a történeti tények igazságát és létét is megkérdőjelezik. Másrészt pedig egyre kevesebb olyan levéltárossal találkozunk, aki az általa őrzött - vagy a témájához kapcsolódó - iratanyag alapján tudós művekkel gazdagítja történeti irodalmunkat. Míg az egy-egy problémába belekóstoló kutatóban kevesebb a gádás, a területet belülről ismerő archivárius mindig újabb adatokat keres, mindent ellenőrizni kíván, fél, sőt retteg attól, hogy olyasmit talál leírni, amit egy később talált forrás majd megcáfolhat. Miért is fejtegetem ilyen hosszasan ezt a kérdést? Azért, mert a bemutatandó kötet jórész olyan levéltárosokról szól, akik még a régi iskolához tartoztak, s levéltári munkájuk mellett történészként is megállták a helyüket; vagy éppen archiváriusokból lettek historikusok. Akik tudták és büszkén vallották, hogy egy szakma képviselői. Egy olyan szakmáé, amelynek ugyanúgy vannak előírásai, mint bármiféle más tudománynak, s ezeket ugyanúgy be kell tartaniuk, mint a fizikusnak vagy az orvosnak a saját területére vonatkozó szabályokat. Vajon mi történne, ha valaki megkérdőjelezné az általánosan elfogadott fizikai törvényszerűségeket? Hacsak nem egy új rendszert felállító zseni az illető - ilyenek évszázadonként, ha születnek - bizonnyal kinevetnénk és komolytalannak tartanánk az illetőt. Ellenben a történettudományban és néha a levéltárosok körében is olykor már követendőnek számít az alapvető szakmai követelmények semmibe vétele. És lassan olyan sokan értenek a históriához — mindenféle szükséges képzettség nélkül, délibábos teóriákat hirdetve -, mint a futballhoz vagy mondjuk, hogy egy levéltárosok számára szintén kedvelt területre tévedjek, a borászathoz. Meggyőződésem szerint azonban éppen e szakmák szempontjából a legkárosabb az a nézet, amely minden 'régit' rögtön megkérdőjelez és sutba dob, anélkül, hogy annak valódi értékét vizsgálná. Nem azt akarom mondani, hogy a történettudományban vagy a levéltáraknál ne lenne szükség megújulásra, sőt! Ellenben semmiképpen sincs szükség a századok óta bevált forráskritikai módszerek teljes elvetésére, a levéltári kutatás hasznosságának megkérdőjelezésére. Elsősorban ezt a tanulságot vontam le abból a kiváló kötetből, amit Felsüt György állított össze a Székesfehérvári Városi Levéltár vezetője, Csurgai Horváth József bátorításával és Katona 77