Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 3. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - KÁLNOKI KIS TAMÁS: Kilencven éve született a papír-, a mértékek- és mesterségek magyar krónikása: Bogdán István, a történelemtudomány doktora

Kilencven éve született Bogdán István. Egyelőre nem tudjuk, hogy fővárosi romeltakarító közmunkásként véletlenül került-e az Országos Levéltárba vagy nem. Mert nincs kétségünk afelől, hogy bárhová vetette volna a sors, ő ugyanígy teljesített volna ott is. Mégis hisszük, hogy akkor a szerencse mellé állt, s ő a szerencse mellé. Szorgalmával, intelligenciájával, munkabírásával hamar kitűnt sorstársai közül. Igy kaphatott eleinte bár szerény, de a levéltári anyaghoz kötődő feladatokat. Amelyekből nem csak a foglalkoztató intézmény, ő maga ugyanszintén profitált. Később olyan beosztásba került, amelytől (mert terhes, robotos volt) mások szabadulni igyekeztek. A könyvtári munkáról van szó, különösen könyvtárossága időszakának kezdeteiről. A könyvtári állományt korábban hagyományosan levéltárosok kezelték. Nagyhírű tudósok. Olyanok, mint a török-perzsa paleográfiai kézikönyv alkotója, a történész, turkológus, levéltáros Fekete La/os (1891-1966), akik ezt egyéb feladataik mellett tették. S bár mindahányan szerették és használták az értékes külön gyűjtemény anyagát, őrzésével, kezelésével, gyarapításával, nyilvántartásával, feltárásával és az olvasók kiszolgálásával már nem szívesen foglalkoztak. Mert a szárazmalmot körbejárásával hajtó jámbor jószág tevékenységéhez hasonlított azé, aki elé illatozó, munkára ösztönző elérhetetlen falatként ugyan nem répát, hanem reményeket, vágyakat kötöttek, miközben ez a munka tudományos ambícióik megvalósítását akadályozta. Kézenfekvő volt tehát olyan emberre bízni a könyveket, aki ambicionálta, és a szellemi mellett vállalta a tevékenységgel járó nem kevés fizikai munkát, annak monotóniájával együtt. Bogdán ebbe kapaszkodott bele. Vált könyvtárossá, könyvtárvezetővé, majd a hálózati központ irányítójává. Harcok árán ugyan, de hamarosan már alsó középvezetői beosztásban rendezte, leltározta újra, tárta fel a teljes állományt. Ez a „pozíció" egzisztenciális szempontból némi többletet jelentett a levéltárban betölthető egyéb álláshelyekhez, lehetőségekhez képest. ígéretes volt azért is, mert e speciális gyűjtemény az önképzés, a szakirodalmi tájékozódás lehetőségét tálcán kínálta felé, tartotta elé. A könyvtáros szakmai ismeretek megszerzése pedig a rendszerben, rendszerekben gondolkodást erősítették fel benne, amelyre bizonyára amúgy fogékony volt. S ő mindeközben beleszeretett a szabad tizedes osztályozásba. Ezzel a módszerrel alkotta meg, szedte logikus rendbe a vízjelgyűjtés módszertanát, fektette fel a vízjelgyűjteményi egyedi adat felvételi lapot és a típus összesítőt. Bogdán István a referensek tudtával szabadon járhatott-kelhetett az iratraktárakban, s használhatta az őt érdeklő levéltári anyagot. Nem kellett segédleteket forgatnia, kérőlapokat kitöltenie ahhoz, hogy gyűjtse, gyűjthesse az információkat. Kigazdálkodott idejében lement a portára, elkérte a (tartalék) raktárkulcsot, a helyszínen kikereste az őt érdeklő levéltári anyagot, kijegyzetelte belőle, amire szüksége volt, majd mindent szakszerűen, katonás rendben a helyére tett, s ott vagy másutt dolgozott tovább. Minden szabad percét kihasználta. Igaz, azoktól a kollégáktól, akiktől bizalmat kapott, azt viszonozta. Ök a könyvtárat tekinthették hasonló módon sajátjuknak. így írt erről a végső dolgokat boncolgató művében: „Le/ki vonzalom, meleg rokonszenv, meghittség jóakarat, egymás önzetlen, sőt, gyakran áldozatos segítése"

6 Ez is jellemezte azokat, akik a szóban forgó lehetőségeket egymás számára megteremtették. Akkortájt ért véget az „aranykor", amikor Bogdán István nyugalomba vonult. Könyvtárosi, könyvtárvezetői tevékenységének története még nincs feltárva. Amit tudunk erről, arról a ránk örökített könyvtár beszél, ha képesek vagyunk megszólaltatására. És tisztában vagyunk azzal, hogy milyen körülmények között és utat bejárva vált olyanná a gyűjtemény, amilyenként ismerjük és használhatjuk. Ki mit tett hozzá vagy mit vett el (miben segítette, miben gátolta és milyen szakmai és/vagy intézményi feladatok keretei közé szorította). Egyébként éppen az ő könyvtártörténetéből tudjuk, hogy mi az, amit tett. Érdekes módon erről nem beszélt. Pedig lett volna alkalma rá. Az 1950-es években Újító és Ésszerűsítő Bizottság

7 (a továbbiakban Újító Bizottság) működött az Országos Levéltárban. Ebben Bogdán István jelentős szerepet kapott. 6 BOGDÁN ISTVÁN: Resultimae. Lix históriáé: egy historikus gondolatai a végső dolgokról. Szent István Társulat. Bp., 1999. 67. 7 MOL Y 7 1269/1983. OL sz., benne: MOL Újító és Ésszerűsítő Bizottság iratai, 1952 61