Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 1. szám - DISPUTA - SIMON ISTVÁN: Gondolatok egy konferencia kapcsán

Disputa „Demokrácia nem működhet étosz nélkül, vagyis olyan erkölcsi érzés, elkötelezettség nélkül, aminek hiányában csak erőszakkal lehet intézményesíteni." A demokrácia hitelességének egyik fontos mozzanatára utalt ezekkel a szavakkal 1945 nyarán — a Pázmány Péter Tudományegyetemen — rendezett demokrácia-konferencián az egyik előadó, Jánosi József. Ugyanezen a rendezvényen Horváth Barna az egész demokrácia-kísérlet szempontjából fontos tartalmiformai buktatóra figyelmeztetett, amikor a „vagy-vagy" kizárólagosságra építő hamis kérdésfeltevés helyett (amikor az 51%-os többségi akarat „győzelme" a demokrácia veresége is egyúttal) a „többé-kevésbé elvének" gyakorlati megvalósítását tartja elfogadhatónak, követendőnek. Moór Gyula a politikai-társadalmi változások forradalmi jellege, tartalma mellett érvelve nyomatékosította, hogy a jogfolytonosság megszakad abban az értelemben, hogy nem a történeti jogcímek, hanem a demokrácia gondolatára épül az új hatalom, új erkölcsi erőre támaszkodva. Az 1945 utáni demokrácia-kísérlet szűk három éve egy sajátos történelmi időszak volt. Egyrészt a „keleti demokrácia" és a nyugati típusú liberális demokrácia-minták együttes „versengése", másrészt a megszálló Szovjetunió által támogatott (és az abszurd antifasiszta koalíció által a demokratikus mezőbe beemelt) kommunista törekvések hatalmi túlsúlya, szemben a demokratikus pártok tényleges, szavazatokban mérhető súlyával. Ez a koalíciós időszak, személyekre és magatartásbeli mintákra és a fent említett demokrácia-tartalomra vonatkozóan is példázat, kiindulási alap, igazodási pont, erkölcsi mérce lehetett volna a 45 évvel későbbi újabb demokrácia-kísérlet számára. (1956 forradalmának koalíciós összefogása is 1945 utáni együttműködésre nyúlt vissza.) A kiegyezéses rendszerváltó elit egyik feladata, kötelessége lett volna 1990 után - az előzőekben már idézett — Jánosi által is fontosnak tartott demokratikus étosz megteremtése. Az elmúlt húsz évben sokat emlegetett „polgári" demokrácia hitelessége a társadalmi elfogadottság kérdése, olyan tágan értelmezett kulturális mező, amely az etikai, erkölcsi szempontok érvényesítésével élhetővé teszi a hétköznapokat. A „Magyarország-kompország" „zsákutcás, „utat tévesztő" évszázadainak kiszolgáltatottságából következő hátrányokat, negatív következményeket persze nem oldhatja meg egyetlen rendszer sem néhány évtized alatt, de ez nem menti fel az alól a felelősség alól, amely 1990-től kikövezte a hatalomgyakorlók és az ellenzék útját. A felelősség mindenképpen közös: olyan morális, politikai csapdahelyzetbe taszították a társadalmat, amely mesterséges - bár történelmileg örökölt - „Kulturkampf' mezőjébe terelte a politikai, eszmei, ideológiai különbözőségeket. A nemzet sorsát a saját politikai (és ebből következően anyagi) helyzetével összemosó „politikai elit" elkövette a legnagyobb bűnt: hiteltelenné tette a többség szemében a polgári demokrácia elveit. A demokratikus gondolkozástól, magatartástól idegen attitűd ijesztő példája volt 2006 őszének kezelése mind az akkori hatalom, mind az akkori ellenzék részéről. Két évtizede abban a csapdahelyzetben vergődünk, annak a logikának a foglyai vagyunk, amely szerint a másik oldal hatalomra kerülése a nemzet sorsa szempontjából végzetes következményekkel járhat. A leegyszerűsítő, fekete-fehér ábrázolás csapdája, a „kommunistázó", illetve a „nácizó" problémamegoldások kizárólagossága „elszívja a levegőt" és a hiteles megszólalás lehetőségét mindazoktól, akik valóban függeden demokrataként, nem „falka-logikával" közelítenek a demokrácia-kérdés problematikájához, hanem minden oldal felé kritikusan, amennyiben a helyzet megkívánja. A „baloldal" részéről megnyilvánuló kritika „jobboldali", a „jobboldal" részéről megnyilvánuló természetesen „baloldali" mezőbe helyezi az ellentétes véleményeket, illetve azok képviselőit. Nincs egészséges középút, nincs önálló vélemény, nincs helye árnyalt gondolkozásnak. 1945 után a „lelki bolsevizálódás" folyamata, az antifasiszta-fasiszta logikai törésvonal köré sorolta, rendezte a politikai megnyilvánulásokat. Olyan demokraták, mint Peyer Károly, Kovács Imre, Sulyok Dezső, Zsedényi Béla, Pfeiffer Zoltán lettek (többek között) ennek a kizárólagosságnak az áldozatai. (Peyer volt az, aki már 1943-ban képviselőházi beszédében figyelmeztetett az antifasiszta koalíció abszurd tartalmára: egy nem demokratikus eszme része a 22