Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 4. szám - HÍREK - Degré Alajos szobrának avatása (KAPILLER IMRE)

Hírek forradalom idején megválasztották az egyetemi nemzetőrség parancsnokának. Ennek következményeként 1957. március 30-án a kar dékánja fegyelmi eljárást rendelt el ellene, egyidejűleg azonnali hatállyal felfüggesztette állásából, és ennek időtartamára megvonta fizetése 50%-át. Öt hónappal a fegyelmi eljárás elrendelése után, 1957. augusztus 21-én a kar új dékánja, Bihari Ottó értesítette, hogy a Művelődési Miniszter rendeletére áthelyezi a Szolnoki Állami Levéltárba. Innen került 1958. május 19-én Zalaegerszegre. A levéltár ekkor már több mint két éve gazdádan volt, mert Szabó Bélát, aki 1939 óta vezette az intézményt, 1956. július 12én minden különösebb indoklás nélkül eltávolították munkahelyéről. Degré Alajos számára az elkövetkező években a levéltár nemcsak a munkahelye, de otthona is volt. (1962 augusztusáig a levéltár irodájában lakott.) Nagy energiával vetette bele magát a munkába. A levéltárban összevonta a különböző raktárakban szétszórt, ám összetartozó fondokat, elkezdte a térképtár katalogizálását stb. Bár távol került a tudományos élet formális központjaitól, és nyomasztották a levéltár sok időt igénylő, kevéssé látványos hivatali teendői, tudományos céljaitól ekkor sem mondott le. Az '50-es évek végén, 1959-ben több kiadásra kész kéziratáról is beszámolt. Készen volt a Feudális gyámsági jog Magyarországon című disszertációja, amely azonban csak 18 évvel később, 1977-ben jelenhetett meg, akkor is csak megkurtítva. Kiadásra várt két műve: Л magyar jogtörténettudomány keletkezése és fejlődése 1919-ig, valamint Az úriszék szervezete és peres eljárása a Dél-Dunántúlon. 1963 májusában a Keszthelyen szervezett történész vándorgyűlésen — amely a helytörténetírás helyzetét volt hivatva megtárgyalni — vita robbant ki a levéltárosok feladatáról. Degré így szól hozzá ehhez a vitához: „... nem szabad elfelejtenünk, hogy a levéltáros fő feladat mégsem az, hogy ő maga kutasson, hanem hogy levéltárát kutatható állapotba hozza, másrészt hog}

7 a kutatók kiszolgálása kapcsán a helytörténeti kutatókat komoly kutatómunkára nevelje. A helytörténeti kutatók jelentékeny része kerül ki az egyszerű tanítók vagy szakdolgozatot készítő levelező hallgatók közül; ez utóbbiaknak az egyetemeken és főiskolákon kapott útbaigazítása nem mindig elegendő arra, hogy feladatukat a történeti hűség és a feldolgozás módja tekintetében egyaránt színvonalasan meg tudják oldani. Igaz, hogy ezen sokat segítene egy helytörténeti módszertani kézikönyv kiadása, azonban ez a levéltárosoknak a konkrét anyagban való útbaigazításait nem teszi feleslegessé, sőt, ha nevelő feladatát komolyan fogja fel, elkerülhetővé sem. Azt is be kell ismernem, hogy ez a nevelés bizony sokszor marad pusztába kiáltott szó az olyan kutatókkal szemben, akik már régen kutatnak, az anyagot ismerik, de történelmi olvasottságuk nincs. Azt hiszik, hogy ők már mindent tudnak, s töltik az időt, a papírt olyan kutatásokkal, melyeknek nem lehet hasznát venni, mert a tudományos színvonal hiánya, az országos történelembe való beillesztés mellőzése folytán munkáikat felelősségtudattal bíró lektor nem javasolhatja kiadásra. Az iratrendezés és segédletkészítés elsőrendű fontosságát épp a kutató történész nem tagadhatja le. Magam is régebben vagyok kutató, mint levéltáros, de épp a vita során elhangzott megjegyzésekkel értek egyet, mikor be kell ismernem, hogy hosszú ideig a Zala megyei helytörténeti kutatásoknak 1849-nél meg kellett állniuk, mert a Bach-kori iratok segédlet nélküli áttekintheteden tömegben álltak, egyes fondok még mindig ömlesztett állapotban vannak. Szerintem a levéltáros jobban szolgálja a helytörténeti kutatást, ha ezt a tarthatadan állapotot megszűnteti, mintha ő maga színvonala tanulmányokat tesz közzé." Eletében elismerést nem kapott. Halála után tíz ével 1994-ben a Degré Alajos Zalai Honismereti Alapítvány — amelyet egykori kollégái, tanítványai és tisztelői hoztak létre — emléktáblával jelölte meg szülőházát. 87