Levéltári Szemle, 59. (2009)
Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. szám - VITA - KATONA CSABA: Szeriális történetírói kánon és levéltári tapasztalat
Katona Csaba geit foglalja magába: nem csak főúri családokét, de másokét is. S hogy még ún. nagy emberek iratai között is fellelhetőek a magánélet finom rezzenései, azt pl. az Aetas legutóbbi számában Kövér György bizonyítja Kállay Béni MOL-ban őrzött naplója révén. 2 2 Az a Kövér György, aki — okkal és joggal — hangsúlyosan fontosnak tartja a „kisemberek" életének megismerését: „Ha nehezen is, mára a történetírás kénytelen beletörődni abba, hogy nemcsak a »nagy embereknek« lehet biográfiája. [...] A mikrotörténelem beköszöntével a történetírás eddig anonim szereplői is visszakaphatják identitásukat és jelentőségüket." 2 3 Ám természetesen nem tagadja meg, hogy úgymond a „nagy embereknek" is lehettek és voltak hétköznapjai és így ezeknek is maradhattak fenn történeti nyomai. Mivel pedig ilyen iratok is vannak a levéltárakban, segítségére lehetnek a kutatónak a levéltárak akkor is, ha nem a diplomácia- vagy eseménytörténetet kutatják, hanem a hétköznapok historikumát, a kisemberek életét stb. S kellő szubjektivitással hadd jegyezzem meg itt, ismét csak kitekintve kissé szerzői szerepemből: magam is hasonló témákat kutatok, nem politika- vagy eseménytörténetet. PhD-hallgatóként pedig nem véletienül igyekszem pallérozódni (sikerült vajon?) a Gyáni Gábor nevével (is) fémjelzett Társadalom- és gazdaságtörténeti doktori program hallgatójaként. 6. Visszatérve az alapkérdéshez: miért is kellene tehát bármiféle történetírói iskola logikája (nyersebben fogalmazva: kutatási csapásiránya) szerint újrarendezni bármelyik iratanyagot, nemhogy az egészet? Az irattári rend — ismétiem — konkrét pontok mentén megragadható. Lehet bírálni, kritizálni, de vannak szilárd alapjai. Ellenben ha valamiféle kutatói igény/kutatási projekt szerint rendszereznék az iratokat a levéltárak, akkor az bizony a teljes szubjektivitás mentén végrehajtott „rendezés" lenne. S csak idő kérdése lenne, hogy egy másik témára érzékeny kutató mikor hülyézné le először a szegény levéltárnokot, aki így (és nem úgy vagy amúgy) rendezte az iratokat valamiféle általa vallott „történészi logika" mentén. 7. Ha aztán netán a levéltáros mégis rendezné az iratokat a szeriális történetírás igényeinek megfelelően, akkor viszont nem az fordulna-e elő de facto, hogy a Kaposi Zoltán által is panaszlott nehézkes kutatás munkáját a történész a levéltárossal végezteti el? Hiszen ehhez át kell nézni az iratokat és témák szerint összeszedegetni. Hát vajon mi ez, ha nem a régi jó cédulázás egyfajta maximalizálása? A tudós professzor immár nem kiírat a diákjaival adatokat, hanem a levéltáros egyenesen átformálja az iratanyagot, mondhatni: a kusza őserdőben az ott honos, ilyen-olyan kisegítő munkára befogható bennszülött machetéjével utat tör a bozótban a felfedezőnek, a nagy fehér embernek, aki messziről jött, szétnéz, majd megírja a világ ámulatára kalandjait. Kissé mintha feudális áthallása lenne a dolognak: mint amikor a hajtók a gróf elé terelik a nemes vadat, aki elegánsan kilövi azt és felmutatja a trófeát. „Teljesítheteden munkát, temérdek levéltári búvárlást kívánna ugyanis az egyének (háztartások) nagyobb halmazainak extenzív adatolása, a velük kapcsolatos potenciális információk összegereblyézése teljes levéltári korpuszok egészére kiterjedő igény esetén." (8.). — írja a Szerző. Igaz — de vajon nem éppen ezt a munkát várja el a levéltárosoktól a szeriális történetírás nevében, megkímélendő ettől a levél2 2 KÖVÉR, 2008. 2 3 KÖVÉR, 2007. 166. 36
