Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 3. szám - MÉRLEG - Levéltári kézkönyv. Főszerk.: KÖRMENDY LAJOS. (Ism.: KECSKEMÉTI KÁROLY)

Mérleg részt vett az előkészítő munkában. Az ötödik fejezet kutatásról szóló alfejezete sem említi az ajánlást. Nincs elvi álláspont a hiteleshelyi anyag jellegéről, hogy közlevéltári vagy magánlevéltári természetű. A „közjegyzői" latin országok elmélete és gyakorlata a közlevéltári jelleg mellett szól. Kérdés az is, vajon joga van-e az önkormányzatnak a tulajdonát képező iratokat megsemmisíteni, illetve az önkormányzati levéltárat bizonyos iratok megsemmisítésére utasítani a selejtezési határidő lejárta előtt. Néhány évvel ezelőtt Ausztráliában egy ilyen utasítás perre vezetett. Ismédem: ezek a megjegyzések nem bíráló természetűek. A jogi alfejezetet meg kellett írni. De szükség van a jogi alapelvek végiggondolására. Irattan, iratkezelés A negyedik fejezet első része a sokszorosan bonyolult iratképzést és iratkezelést világos elméleti keretbe helyezi. Nem idézem az egyes rendszerezési szempontokat, mindegyik helytálló, mindegyikre szükség van. Ezután következik a történeti áttekintés. A decimális és csoportszámos rendszerről tudni kell, hogy nem levéltári eredetű. Mind a Dewey félét, mind a UDC-t könyvtárak számára dolgozták ki, a levéltári alkalmazhatóságuk kérdéses, noha a holland helyi levéltárakban bevezették. Levéltártan Az ötödik fejezet fontosságát nem kell külön hangsúlyozni. Azt tudjuk, hogy könyvből nem lehet a rendezést, selejtezést és leírást megtanulni. A szerkesztő és a szerzők célja az volt, hogy megadják a szakma gyakorlásához szükséges elméleti alapot, és ezt a célt elérték. Három gondolatot vetnék fel. A pertinencia mint rendszerezési elv óriási károkat okozott mindenütt ahol alkalmazásra került. 1840 és 1900 között a proveniencia kiütéssel győzött. A pertinencia nem vált be mint fondokon belüli rendezési elv sem, és mint nemzetközi jogi elv szintén használhatadannak bizonyult. A kézikönyv felsorolja és definiálja az állagok rendezésekor követhető különböző szempontokat. Ezek egyike a tárgy szerinti, azaz a pertinencia. Az iratok bizonyító és tartalmi (emlék) funkciója, az irattári és levéltári paradigma közötti vita nem vezethet eredményre. Maga a kérdésfeltevés hibás. Az iratok a szerv működésének termékei, nem az utókor tájékoztatására készülnek. (Az utókor tájékoztatására készített írások őrzési helye a könyvtár.) Mikor az iratok a levéltárba kerülnek, akkor az intézmény működésének végtermékéből a kutatás nyersanyagává válnak, a forrásértékük kiszámíthatatlan és végtelen. Ezért van igaza a kézikönyvnek, amikor óvja a levéltárosokat attól az illúziótól, hogy a selejtezéskor a jövő kutatások érdekeit próbálják érvényesíteni. A raktári rendezést illetően a kézikönyv a hagyományos elvhez tartja magát: a fondok maradjanak együtt, és ha szükségessé válik, raktári átcsoportosítást kell végrehajtani. Az informatizált levéltár-igazgatás korában erre többé nincs szükség. Informatizálni lehet a raktárnyilvántartást, és az iratátadásokat folyamatosan lehet raktározni. A raktári nyilvántartás a topográfiai jelzet mellett feltünteti a levéltári jelzetet is. A fond megmarad mint levéltári egység, anélkül, hogy szükség lenne a raktári tagosítás fenntartására. A kézikönyv érdeme, hogy felhívja a figyelmet a levéltári gyakorlatnak olyan vonásaira, amelyeket a mai körülmények között nem lehet nem megkérdőjelezni. Ilyen például a periodizáció és alkalmazása az iratanyag rendszerezésére. A ma érvényes periodizációs rendszerezés a municipaütások anyagát három részre osztja az 1950-es és 1990-es korszakhatárokkal. Mivel a levéltár a kurzusok feletti kontinuitás intézménye, az ilyen szétszedés politikai meggondolások következménye. A pártállam korában demarkációs vonalat kellett húzni a 72