Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. szám - VITA - NAGY SÁNDOR: Levéltárak és használói igények

VITA NAGY SÁNDOR LEVÉLTÁRAKÉS HASZNÁLÓI IGÉNYEK Előre szeretném bocsátani, hogy — számos kollégámmal ellentétben — Gyáni Gál véltári Szemlében közreadott provokatív írását

1 hasznosnak tartom, amennyiben eg; fontosságú, érzésem szerint elhanyagolt problémával, ti. az iratok által hordozott (a hivatali szemszög ellenére is) sokrétű információhoz való hozzáférés problémájával ig szembesíteni a szakmát. Mégis vitába szállnék a szerzővel, mivel az archívum funl vonatkozó megközelítését, legalábbis egyoldalúnak vélem; pesszimista konklúziójávt végképp nem értek egyet. A cikk — röviden összefoglalva — nem éppen szokványos történetírói igénye galmaz meg (közvetít) a levéltárakkal szemben, amennyiben azokat a „levéltári kái proveniencia elvével szembeszegezve, egyenesen a levéltári anyag rendezőelveként ig érvényre juttatni. A „vállalkozás" eleve ellentmondásos, hiszen Gyánit láthatóan nem kus megfontolások vezetik — így nem is mondja meg, pontosan miként képzelné a f< tott alternatív „szeriális rend" megvalósítását, — illetőleg végül maga is kivihetetlenne proveniencia uralmának megtörését. A szerző történész, és kifejezetten ilyen nézőpontból, a történészi tapasztalatr; kozva foglalkozik a levéltári iratanyag használatával — ami teljesen rendben is van. E fel lehetne tenni a költői kérdést, vajon miféle „történészi igények" érvényesítéséről \ érvényesíthetők-e egyáltalán a historikusok diffúz, az egymást váltó paradigmák és h gráfiai „fordulatok" bűvöletében támasztott elvárásai az archívummal szemben? E érdemes lenne feszegetni, vajon — persze az ezt illető felvetés kellően homályos hogy a kérdés érdemébe bocsátkozzunk — tényleg hasznára lenne-e a történészeknél iratokat a keletkezés kontextusából kiszakítva kapnák kézhez, illetőleg a bármilyen „ú nem verne-e ugyanúgy abroncsokat az iratok együttese köré, akár a proveniencia-el nyesítése? De Gyáni Gábor nem veszi figyelembe, hogy a hivatásos történészek az utóbbi i< — állításával ellentétben (a látogatók „zömét a hivatásos kutatók, kisebb részét az e érdeklődők alkotják") — már korántsem alkotják a levéltárhasználók többségét.

2 1 „egyszerű érdeklődők"-kategóriában talán megengedhetetlenül összemossuk az „a történészeket, a szakdolgozatukat készítő diákokat, a kutatást megbízásból végző nem-történészeket (családfakutatók és kincsvadászok), és a levéltárral csak futó isméi kötő állampolgárokat, de most ez kevésbé lényeges. A fontos, hogy a közelmúltban sem csupán diszkurzív változások — a levéltárak „fogalmi újraértékelése" — törtér az archívum társadalmi funkciója is alapvetően megváltozott. A szerző által a bevezetőben vázolt hagyományos logika, amelynek mentén a le kat a „halott múlt" birodalmaként képzelték el, s amelyhez — paradox módon — é< lenül maga is visszakanyarodik, egyre kevésbé működik. Az archívum ma már nem 1 GYÁNI, 2008. 2 A mindennapos „tapasztalaton" kívül, pontos felmérésre is hivatkozhatok: HORVÁTH J., 2005. Eszerin as kutatások 60%-a ugyan „tudományosnak" tekinthető, de az ilyen céllal kutatók jó része „nem-hivats ténész, zömmel egyetemi, főiskolai hallgató volt. Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. sz. 25-17.