Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 1. szám - BESZÁMOLÓK - A levéltáros egyesületek első nemzetközi konferenciája. Madrid, 2007. október 18-20. (MOLNÁR LÁSZLÓ - SÍPOS ANDRÁS)

való törekvés, a küzdelem azért, hogy az intézmények és munkáltatók minél szélesebb köre bízza ilyen irányú kvalifikációval rendelkező szakemberre az iratkezeléssel, archiválással kapcsolatos feladatokat. Abban a tekintetben megint csak eltérő a helyzet, hogy magában a képzésben milyen szerepet játszanak az egyesületek, folytatnak-e maguk is képzési tevékenységet. A kolumbiai küldött például a közelmúlt nagy sikereként számolt be arról, hogy egyesületük megkapta az államilag elismert szakképesítés kiállításának jogát. Az egyesületek számára általában nagy gondot jelent, hogyan tudják vonzóvá tenni a levéltárosok és iratkezelők minél szélesebb köre — kiváltképp a fiatalok — körében az egyesületi tagságot, biztosítani az eredményes működéshez elengedhetetlen anyagi és személyi bázist. Ez akkor lehet eredményes, ha a tagság révén hozzáférhető szolgáltatások — programok, kiadványok, tanfolyamok, információk, állásközvetítés stb. — olyan plusz lehetőségeket, tudást, informáltságot biztosítanak, ami előnyöket jelent a szakmai előmenetel terén. A szakma belső kohéziója és tisztázott önképe nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a „külvilág" felé is eredményesen tudjanak föllépni az egyesületek. A legkülönbözőbb fejlettségi szintű és kulturális hátterű országokból érkezők úgyszólván egybehangzóan arról számoltak be, hogy általában sem a közvélemény, sem a döntéshozók nincsenek tisztában a levéltárak tényleges szerepével, funkcióival (sokan még a mibenlétükkel sem). A levéltárakat megbecsülök is gyakran csupán a múlt búvárait szolgáló közgyűjteménynek tekintik őket, nem érzékelik a helyüket abban a rendszerben, amely az ügyviteli folyamatok megfelelő szervezésétől a levéltári munkafolyamatokig biztosítja a maradandó értékű dokumentumok fennmaradását és használhatóságát. Az egyesületek részéről állandó erőfeszítést kíván a levéltárak és a levéltárosok szerepének tudatosítása, ami ma már mindenütt nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a levéltárügy helyt tudjon állni a feladatainak teljesítéséhez nélkülözhetetlen erőforrásokért való harcban. A hazai levéltárosoknak a döntéshozók, forráselosztók értetlenségét illető állandó panaszai tükrében talán még némi rezignált elégtételt is kiválthat annak tudomásul vétele: lám, azokban az országokban sem jobb a helyzet ilyen tekintetben, amelyekről úgy szoktuk vélni, hogy ott a levéltárügy nagyobb megbecsülésben részesül. Véleményünk szerint azonban ennél fontosabb tanulság: a nemzetközi gyakorlat fényében hosszabb távon sem lehet arra számítani, hogy a döntéshozók beállítottsága e tekintetben döntően megváltozik, és „maguktól", különösebb rábeszélés nélkül készek lesznek biztosítani a levéltárak számára azt, ami „jár nekik". Számos hozzászóló hangsúlyozta, hogy az egyesületek előtt álló egyik legfontosabb kihívás a lobbizás és a kommunikáció profi szintre emelése, és e cél érdekében szükség esetén nem szabad ódzkodni professzionális szolgáltatók igénybe vételétől sem. Az ausztráliai egyesület például külön „lobbi-képzést" szervezett levéltárosok számára, melynek keretében hivatásosoktól tanulhatták meg e „szakma" fogásait. Több ország képviselői számoltak be konkrét tapasztalatokról, melyekből leszürödött például az a következtetés, hogy a sikeres lobbizás különböző eszközök összehangolt, egymásra épülő bevetését kívánja. Az egyesületek gyakran próbálkoznak nyílt levelekkel, állásfoglalásokkal, a döntéshozókat és közvélemény-formálókat megcélzó levél- és e-mail kampányokkal. Ezek azonban ritkán eredményesek az említett körrel való személyes kapcsolatteremtés nélkül, viszont jól alátámasztják és kiegészítik a személyes ráhatást, hiszen ön55