Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 4. szám - LEVÉLTÁRI MŰHELYMUNKÁK - FARAGÓ TAMÁS: A járvány és A források egy történeti demográfus szemével (Adalékok a hagyományos demográfiai rendszer vizsgálatához)

átmenetileg a szokásosnál alacsonyabb szintre eshet vissza - a populáció gyengébb, esendőbb része ugyanis többnyire elpusztul a járvány során. Még ennél is nagyobb (rendszerint elég nehezen dokumentálható) átmeneti népesedési változásokkal járhatnak azok a hirtelen és gyakran tömeges méretekben bekövetkező vándormozgalmak, amelyeket egy-egy járványkatasztrófa kiváltott. (Ugyanis a hagyományos világban a járvány ellen sok évszázados tapasztalat alapján az egyetlen biztosnak és hatékonynak tűnő védekezés a menekülés a fertőzés színhelyéről.) Mindez így együtt persze a gyakorlatban inkább a történeti demográfus vágyainak „karácsonyi kívánságlistáját" jelenti. A kutatás mindennapi gyakorlatában a teljes feladatjegyzék szinte soha nem teljesíthető. Többnyire már annak érdekében is rengeteg munkát, utánjárást kell végezni, esetenként pótmegoldásokat alkalmazni, hogy az egyszerű leíró járvány történeten túl tudjunk lépni. Nézzük tehát a forrásokkal kapcsolatos fontosabb problémák sorát, amelyek elemző munkánkat megnehezíthetik. Az első és legnagyobb, egyúttal legáltalánosabb probléma abból adódik, hogy számos nagy járványra vonatkozóan egyáltalán nincs forrás, legfeljebb egy mondatos, adatokat nem tartalmazó utalás egy városra vagy régióra vonatkozóan. Mindez főképp annak tudható be, hogy a nagy járványok túlnyomó többsége — különösen a pestis — Európában és azon belül a Kárpát medencében majdnem kizárólag olyan korszakokban játszódott le, amikor a források előállítására hivatott szervezetek adminisztrációs tudása és képessége még gyermekcipőben járt, vagy éppenséggel ilyen szervek nem is léteztek. Az sem ritka jelenség, hogy a létező hivatalos szervek gyakran nem tartották feladatuknak a járványokkal való részletesebb foglalkozást.

6 Ha pedig időben még messzebb, egészen a középkorig-kora újkorig megyünk vissza, akkor szembetalálkozunk azzal a helyzettel, amire a történésznek elég nehéz megoldást találnia olyan korszakokra vonatkozóan, amelyekből már élő résztvevők és szemtanuk nincsenek, tudniillik a szóbeli ügyintézéssel. Kétségtelen, hogy a dolgok vitelének ez a módja egy olyan világban, amikor az esküt még igazán komolyan vették, az élet sok területén kiválóan működhetett, eredményét azonban csak igen kis részben (azt is utólag) vetették papírra. Ráadásul a kisebb, falusias közösségekre, a társadalom alsó rétegeire vonatkozóan még utólagos feljegyzésük is igen ritkán történt meg. Vagyis ahogy az időben megyünk visszafelé, úgy szűkül a demográfus számára releváns adatokat tartalmazó forrásbázis mennyisége, romlik minősége, és csökken információtartalma. Elég, ha az egyik legfontosabb forrást, az anyakönyvet hozzuk fel a forráshiányra példának. Hiába tette a tridenti zsinat még a 16. század közepén a katolikus papság számára kötelezővé az anyakönyvek vezetését és hiába jártak el hasonlóképpen a protestáns egyházak szervezetei is. A történeti Magyarország területén a három utolsó pestis (16911692, 1709-1711, 1738-1742) az anyakönyvek segítségével az ország több régiójában és a nagyobb felekezetek közül a görög katolikus, görögkeleti és református esetében alig kutatható. 6 A szokásos érvelés szerint, amely nem pusztán az adminisztrációs feladatok előli kitérés indoklását jelentette, hanem a 18. századig komolyan is gondolták, a következő volt: a járvány „Isten akarata", bűneink miatt következett be, tehát nem érdemes vele sokat foglalkoznunk azon túlmenően, hogy imádkozunk, és ígéretet teszünk arra, hogy megjavulunk. FÜGEDI ERIK: Verba volent...Középkori nemességünk szóbelisége és az írás. In: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. FÜGEDI ERIK. Budapest, 1981. 437. 6