Levéltári Szemle, 58. (2008)

Levéltári Szemle, 58. (2008) 2. szám - MÉRLEG - Sub clausula, 1956. Szerk: GECSÉNYI LAJOS és MÁTHÉ GÁBOR. Budapest, 2006. (GYARMATI GYÖRGY)

nemzet önvédelmére vonatkozik, hanem annak nemzetközi támogatására, illetve a támogatással való kecsegtetésre. Másfelől a propagandát, szintén nem először, összetévesztettük az érdekek által vezérelt nagyhatalmi reálpolitikával. Mindazonáltal a más külföldi forrásokból e kötetbe emelt olvasnivaló nemcsak — mint mondani szokták — kiegészíti a nagyhatalmak archívumaiból származó iratokat. Ennél többről van szó, amennyiben Moszkva és Washington akkor ismerhető lépéseire is reflektálva, mintegy „beszélgető könyvvé" teszik a kötetet 1956 tárgykörében. A közreadott külhoni keletkeztetésű dokumentumok információ-együttese támasztja alá, hogy a magyar szabadságharc leverésére indított második szovjet intervenciót leginkább a hidegháborús szuperhatalmak egymás közötti (hatalmi és presztízs) vetélkedése inspirálta. Azaz, a rebellis magyarok móresre tanítása emiatt vált geopolitikai üggyé, s ehhez képest inkább csak komplementer mozzanat volt, hogy a szovjet birodalmi öntudat nem bírta elviselni (és megtorlás nélkül hagyni), hogy budapesti kreatúráit térdre kényszerítették és haderejét, az első (látszat) kivonulással — úgymond — megalázták. A Sub clausula dokumentumainak használhatóságát — főként az idegen nyelvű fordítások révén — segíti a leginkább a krónika műfajába sorolható bevezető tanulmány. A kötet közreadói ugyanis épp a közölt iratok lényegesebb információira építve — s a megfelelő helyeken a vonatkozó dokumentum szánját is jelezve —, azokat kiegészítve vagy kommentálva haladnak előre a történtek felidézésében. Ezt a „dokumentum-közeliséget" következetes önfegyelemmel érvényesítik, miáltal a külföldi olvasó azonnal tudhatja, mely konkrét iratot kell még esetleg lefordíttatnia, ha egyik vagy másik kérdésben elmélyültebben kíván tájékozódni. A külföldi hasznosulás nézőpontjából egyetlen forráscsoport tekinthető bizonyos mértékig kakukktojásnak. Nevezetesen a korabeli magyar kormány — a forradalom napjaiban kormánykabinet — üléseinek beválogatott jegyzőkönyvei. Ezt inkább csak a magyarul is olvasók fogják tudni „értékelni". Azért relativizáltam előbb már az idézőjellel is, mert ezek „használati értéke" meglehetősen esetleges. Ezen időszak magyar történelmében, még inkább az intézménytörténetben is járatosak számára eddig is tudott volt, hogy számos korabeli hatalmi fórum — a kormány mellett a parlament, illetve az Elnöki Tanács is —, inkább csak formális, szentesítő-legitimációs kompetenciával bírt, maximálisan alárendelve az ország omnipotens pártvezénylésének. Ezen „söhivatal" jellegű súlytalanság illusztrálására jók a kötetbe válogatott kormányülési jegyzőkönyvek, de a külföldi olvasó számára akkor hasznosulna inkább, ha a bevezető tanulmány utalna a szóvá tett sajátosságra. Nem kérhető számon a kötet összeállítóitól, hogy szinte teljes mértékben mellőzték a forradalom fővárosi bázisszintjein, illetve a döbbenetesen aktív „vidéki Magyarországon" történteket. E tekintetben nem az szolgál mentségül-magyarázatul, hogy arról — épp a közelmúlt félévszázados évfordulóra „időzített" kiadványözön révén — már-már a bőség zavarával küzdhet bárki, aki e téren kíván tájékozódni. Az a fentebbi kérdésre a magyarázat, hogy a kötetet közreadók világosan jelzik: bármilyen sokszálú, földrajzi térben szerteágazó, rapid intézményi szerveződéseiben strukturált és nagyon széleskörű társadalmi aktivizálódás jellemzi is 1956 őszének magyar forradalmát, ezúttal a döntési, döntés-közeli szintek reprezentáns irataiból válogattak, mert — elsősorban nemzetközi összefüggésben — ezen dokumentumok tükrözik leginkább az események fordulatait 99