Levéltári Szemle, 57. (2007)

Levéltári Szemle, 57. (2007) 1. szám - MŰHELY - Erdész Ádám: A felejtés stációi: 1956 emlékezete / 52–59. o.

szemlélettől megerősítve nemcsak '56, hanem a korszakot megelőző nem is olyan távoli múlt egészének felejtését, régmúltnak minősítését is nagyban segítette. A társadalom aktív többségének magatartását meghatározó tényezőket mérlegelte a hallgatásával opponáló vagy megszólalásával legitimáló értelmiség is. A terror okozta félelem és sokk mellett az íróknak és más művészeknek is azzal kellett szembenézni, hogy hiába próbálkoztunk, nem volt és bizonyára nem is lesz segítség. György Péter a forradalom emlékezetét kutató könyvében nagy teret szentelt az elit értelmiség és egyes kiemelkedő személyiségek '56-tal kapcsolatos magatartásának.

23 A pártvezetés Aczél György személyében megtalálta azt a politikust, aki jó érzékkel, manipulációval, az árat nem számoló bőkezűséggel, és akár egyenként is becsalogatta a tekintélyes művészeket a konszolidáció terepére. Az 1986-ban készített nagyobb lélegzetű '56-ról szóló összeállításokban, mint a Kádár rendszer melletti döntő bizonyítékot, idéznek néhány Illyés-, Németh László, Déry- vagy Kodály mondatot. A forradalom emlékének eltemetése a hetvenes évek végén befejezett és sikeres „projektnek" tűnt. A kollektív amnézia a Kádár-rendszer, illetve az egész szocialista világ gazdasági pozícióinak megrendülése nyomán kezdett töredezni. A válságjelekre reagáló szűk értelmiségi csoportok — amint azt a korábban idézett Kende Péter interjú is dokumentálja — keresni kezdték azokat a hagyományokat, amelyekre az adott rendszerrel szembefordulva támaszkodhatnak. Ha nem is könnyen és nem is azonnal, sikerült visszatalálni a forradalom emlékéhez. Ahogy a felejtésnek, úgy az emlékezet rekonstrukciójának is megvannak a maga állomásai: 1984-ben jelent meg Nagy Gáspár Nagy Imrét idéző verse, 7956-ban került sor az első nyilvános hazai megemlékezésre. Ezt követően igen gyorsan átszivárgott Magyarországra a nyugati magyar emigráció forradalomról 30 év alatt felhalmozott tudása. Korábban e tekintetben is nagyon jól működött a gát. A hazai kutatások nagyobb léptékben csak a rendszerváltozás után indulhattak meg. Ha most az ötvenedik évforduló múltán széttekintünk, akár azt is mondhatnánk, ma már kellő mennyiségű információval rendelkezünk a forradalomról, a hosszú amnézia nyomai eltűntek. S ez valóban így van, 1956 történetét ismerjük; összefoglaló monográfiák, forráskiadványok, a meghatározó szereplőkről terjedelmes biográfiák állnak rendelkezésünkre. A kerek évfordulóra a helyi eseményeket számba vevő adattárak, forráskiadványok sora jelent meg. Ez hivatásos történészek produktuma, — Gyáni Gábor kifejezésével — a „rekonstruált történelem. "

24 Viszont a spontán, eleven emlékezet munkája nem pótolható. Az emlékművek a történettudomány és a hagyomány találkozása nélkül nem válnak az emlékezet helyeivé. Az a társadalom gondolkodását formáló nagy közös élmény, amelyet az írásom első részébe illesztett idézetek tükröznek, jóvátehetetlenül elveszett. Hogy ez az élmény mekkora erkölcsi tőkét és milyen társadalmi és nemzeti kohéziós erőt jelent, azt 1848 emlékezet által is feldolgozott hagyománya mutatja. '56-ról szólva az emberveszteség, a nagyobbrészt folytathatatlan modernizáció okozta gazdasági veszteség mellett számon kell tartanunk az emlékezet, hasonló nagyságrendű veszteségét is. 23 GYÖRGY PIÍTUR: A néma hagyomány. Budapest, 2000. 347. 24 GYÁNI GÁBOR: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000. 82. 59