Levéltári Szemle, 57. (2007)

Levéltári Szemle, 57. (2007) 1. szám - MŰHELY - Erdész Ádám: A felejtés stációi: 1956 emlékezete / 52–59. o.

MŰHELY ERDÉSZ ADAM A FELEJTÉS STÁCIÓI - 1956 EMLÉKEZETE* Egy történeti eseménysor sohasem ér véget az utolsó, akcióként leírható cselekmény befejeződésével. A valóban fontos események lezárulásának pillanatában megindul a személyesen megélt történetek hagyománnyá csiszolódása és megkezdődik az értelmezés, az interpretálás folyamata. A spontán működő emlékezet és a különböző intellektuális múltértelmezési kísérletek együttes hatására formálódik ki egy-egy korszak történeti képe. Pierre Nórának az emlékezet kutatásra különösen nagy hatást gyakorló munkája szerint a következő lépésként alakulnak ki az emlékezet helyei: ha van társadalmi akarat az idő múlásával halványuló emlékezet megerősítésére, emlékezethelyek formálódnak ki, amelyek már erősen támaszkodnak a történetírásra is, de elsődleges funkciójuk mégis az, hogy éltetik az emlékezetet. Ez a modell természetesen csak akkor működhet, ha nem akadályozza semmi a múlt feldolgozását. Jörn Rüsen tipológiája szerint a múlt értelmezésének ez a normális menete, mikor is az eseményt jól működő és begyakorolt módszerekkel, közérthető narratívába illesztik és feldolgozzák.' Gyakran adódnak viszont olyan helyzetek, amikor a múlt valamely eseményének feldolgozása elé akadályok gördülnek. Az ilyen szituációk visszahatnak az adott társadalom identitására és mentális állapotára. A 20. századi magyar történelemnek több olyan eseménysora is volt, amelyeknek történeti percipiálása hosszú ideig nem történhetett meg. A legnagyobb tabu több mint egy emberöltőn keresztül az 1956-os forradalom története volt. Egy, a társadalom túlnyomó többségét mélyen megérintő időszak emlékét ugyanezen társadalom elfojtotta és részben el is felejtette. írásomban az '56-os forradalom felejtésének stációit és következményeit kívánom áttekinteni. Tekintve, hogy az írás alapját képező előadás egy gyulai emlékülésen hangzott el, a helyi példákat Békés megyéből vettem. Az 1956 októberét felidéző egykorú források és a memoárok azt mutatják, a forradalom a társadalom többségéből rendkívüli érzelmi azonosulást, egyúttal erkölcsi megújulást váltott ki. Lipták Béla Csoda a Műegyetemen címen írta meg az október 22-i egyetemi események történetét. A csoda lényege éppen abban állt, hogy szinte egyik pillanatról a másikra — néhány őszinte mondat hatására — „ új emberekké váltak ezek az átszellemült arcú, könnyes szemű, vigyázzba merevedett diákok. "

2 A csodát az idősebbek éppúgy átérezték, mint az egyetemi hallgatók. Az élettől korábban már válni is kész PallaviciniAndrássy Borbála hasonló lelkesültséggel írt az október 23-i tüntetésről: „ Tömegek és tömegek, zárt sorokban, sokan karon fogva, ragyogó arccal, fegyvertelenül. Legtöbbje 25 éven aluli, lányok, fiúk, ifjúmunkások, egyenruhások és pár katona is. Voltak idősebbek is. Tanárok, tanárnők, orvosok, mérnökök, postások, bányászok és munkások. A nép fiai, akiket bábokká, gépekké akartak tenni. ... Hazát akar, Szabadságot akar, élni akar, és ezért halni is kész. Megrendülve álltam ott, és én, aki már évek óta csak azt kívántam, A 2006. november 24-én a Békés Megyei Levéltár szervezésében Békéscsabán Az '56-os forradalom és utóélete címmel rendezett történettudományi konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata. RÜSEN, JÖRN: Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban, www.c3.hu/scripta/lettre/lettre54/rusten.him Amiről kevés szó esett. Budapest, 1992. 54. 52