Levéltári Szemle, 57. (2007)

Levéltári Szemle, 57. (2007) 3. szám - MÉRLEG - Koltai András: A Gyulafehérvári Érseki Levéltár és az Erdélyi Katolikus Státus Levéltára: Szögi László: A Gyulafehérvári Érseki Levéltár és az Erdélyi Katolikus Státus Levéltára 1., 1429-2000. Repertórium. Gyulafehérvár, Budapest, 2006: Bernád Rita: A GyulafehérváriÉrseki Levéltár és az Erdélyi Katolikus Státus Levéltára 2., Oklevél és iratjegyzék - canonica visitatiok mutatója. Gyulafehérvár, Budapest, 2006 / 77–79. o.

zai egyházmegyei levéltárnak még használható fondjegyzéke sincsen, a teljes levéltári anyagot átfogó repertórium pedig még egyikről sem jelent meg. Ilyen jellegű kísérletek csupán az 1950-es években történtek az egri érsekség és a székesfehérvári püspökség levéltáráról, de azok sem tekinthetők teljesnek. Az utóbbi években nagyjelentőségű nyomtatott segédletek készültek a kalocsai, győri, esztergomi és hajdúdorogi katolikus egyházmegyék levéltárairól, de azok csak a levéltár egy-egy (bár néhol igen jelentős) részét ismertették. Mindezek következtében nem is lenne jogos olyan elveket számonkérni ettől a repertóriumtól, amelyekről nincsen szakmai egyetértés, vagy még sehol nem valósították meg őket. Inkább azt hiszem, hogy a jövőben ez a repertórium fog más katolikus levéltárak számára is mintául használni. Éppen ezért csak néhány aprósággal szeretnék foglalkozni, amelyek a kötet átnézése közben ötlöttek föl bennem. • Az első meggondolnivaló a levéltári egységek elnevezése. Miért jó, hogy például a „Protocollum episcopale" köteteinek sorozata a „Püspöki döntések jegyzökönyvei" címet kapja? A kutatónak, aki használni szeretné őket, annyira úgyis kell tudnia latinul, hogy legalább a címet megértse. Célszerűbb és pontosabb lenne a levéltári egységeket olyan néven nevezni, amilyen nyelvű iratokat tartalmaznak. • A repertóriumban az egyes állagokhoz tartozó segédletek és mutatókönyvek amolyan „kvázi-állagként" külön címet és raktári számozást kaptak. Talán jobb lett volna inkább sorozatként kezelni őket. A magyar levéltári rendezési gyakorlat egyébként is hajlamos arra, hogy állagnak minősítsen olyan fondokon belüli irategységeket is, amelyek inkább csak sorozatnak tarthatók, mert nem tükröznek semmilyen hivatali tagolódást, hanem csupán tematikailag különülnek el. • A szeminárium levéltári fondja (1.8.) nem a püspöki levéltár, hanem inkább az intézmények fondcsoportjába tartozik. A püspöki körlevelek gyűjteményét (VILI/a.) viszont lehetne a püspöki hivatal állagai között nyilvántartani, annak ellenére is, hogy részben plébániai levéltárakból begyűjtött körleveleket tartalmaz. • A kötet egyik legérdekesebb része a Erdélyi Katolikus Státus levéltárát bemutató fejezet, mert ez az intézmény viszonylag kevéssé ismert. Éppen ezért a fondbevezető túl sok kormányzattörténeti részletet hagy homályban az olvasó számára. Jó lett volna részletesebben ismertetni a Státus szervezetét, tisztségviselőit és működését, is, valamint a Gubernium egyházügyi, tanulmányi és alapítványi osztályaihoz fűződő kapcsolatát. • A levéltár rendezése során Szögi László a kialakított fondokat hét fondcsoportba sorolta, amelyek nagyjából követik a magyarországi katolikus egyházmegyei levéltárak újabban kialakított rendszerét (lásd a leveltar.katolikus.hu honlapon olvasható fondj egy zekéket), amely azonban még korántsem talált mindenhol elfogadásra. A gyulafehérvári fondcsoportok tehát a következők: /. Püspöki/érseki levéltár, II. Káptalani levéltár; III. Gazdasági levéltár; IV. Erdélyi Katolikus Státus Levéltára; V. Egyéb szervek iratai; VI. Személyi hagyatékok; VII. Gyűjtemények. A rendszer tehát abban tér el a szokásostól, hogy — logikus és szakmailag indokolt módon — külön fondcsoportot kapott a Státus levéltára. Viszont jó lett volna, ha ebben az egységes rendszerben kaptak volna helyet a főegyházmegye nyolc gyűjtőközpontjába beszállított plébániai és esperesi levéltárak is, amelyeket — a szerző ígérete szerint — külön repertóriumok fognak majd ismertetni. 78