Levéltári Szemle, 56. (2006)

Levéltári Szemle, 56. (2006) 4. szám - MÉRLEG - Gőzsy Zoltán: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt: Válogatás Bél Mátyás leírásából. Ford. Tóth Péter. Sopron, 2004. (Központi Bányászati Múzeum, 3.): Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt. Selmecbánya. Ford. Tóth Péter. Sopron, 2006. (Központi Bányászati Múzeum, 4.) / 73–77. o.

kusan tették, hogy hosszú időre lehetetlenné vált a termelés újraindítása. Ráadásul a bányák életében a passzív időszakok hatványozottan csökkentették a rekonstrukció esélyeit. A bányavárosiak és Bél szemszögéből ezek az események — leegyszerűsítve — úgy néztek ki, hogy a bányákba pénzt invesztálok, a bányák működését sok tehetséggel megtervező mérnökök és a fáradhatatlanul dolgozó bányászok mind-mind addig végezhették a munkájukat, míg valaki, kizárólag önös érdekeit szem előtt tartva, meg nem szállta a bányavárosokat. A megszálló pedig tönkretette a kialakított struktúrákat, majd idővel elvonult és a munkások ismét helyreállíthatták a károkat. (A „megszállók" által a bányavárosokban eltöltött idő és az általuk okozott károk egyenesen arányosak.) Bél Mátyás számos alkalommal kifejezte a bányászok munkája és kitartása iránt érzett csodálatát: „Csodálatra méltó dolog, hogy a fémek bányászatának a gondját és az ebben való iparkodást még annyi viszontagság közepette sem hanyagolták el a minden oldalról szorongatott polgárok, sem pedig azok, akik a bányák költségeit szerződés szerint viselték." (II. 67.) E véleménye miatt illeti megdöbbentően súlyos és negatív jelzőkkel Bél mindazokat az eseményeket, szereplőket, melyek valamiként is ártottak a bányavárosoknak és a bányászatnak, a tatárdúlástól egészen a Rákóczi-szabadságharcig. Bél a legtöbb problémát 1526 után az Erdélyből kiinduló eseményekben látta. „De Magyarország sorsának már csak egy maradt a jellemzője, hogy jóllehet biztonságban volt a külső ellenségtől, akadt azért idehaza kivel viszálykodni. A zivataroknak — sőt, inkább kegyetlen viharok voltak ezek — a kiinduló helye Erdély volt, az erdélyi fejedelmek pedig ezeknek a zivataroknak a legserényebb szítói.'''' (II. 87.) Az alábbiakban csak a Rákóczi-szabadságharc megítélésére térek ki, ugyanis Bélnek a szabadságharchoz fűződő viszonyát a szakirodalom e tekintetben kevéssé értékelte. Rákóczit és harcostársait a haza „kéretlen felszabadítóiként" aposztrofálta. Több alkalommal írt igen elmarasztalóan Rákócziról és köréről, mint például a császáriak és a kurucok között zajlott selmeci tárgyalással kapcsolatban, ahol Bél szerint „méltatlan módon követelőztek". Azért tartotta fontosnak leírni ezeket a momentumokat ,fíadd tudja meg az utókor, milyen rossz szolgálatot tettek Magyarországnak a haza amaz álorcás felszabadítói" (II. 117.) A leginkább negatív képet az események során a bányavárosokkal többet érintkező Bercsényiről rajzolta. Ravasz és bűnös szándékaiban állhatatos" (II. 121.), „legmohóbb és a haszonra leginkább vágyódó" (I. 135.) embernek írta le, akiről nem kevesebbet állított, mint, hogy „a hárpiáknak ama legragadozóbbika tökéletesen tudta alkalmazni ebben a dologban Argos szemeit, Briareus kezeit és a szfinxek karmait." De még erről a Bercsényiről is képes volt egy alkalommal pozitívan szólni. Akkor, amikor a bányavárosokat Hellenbach kormányzása alá ajánlotta, ugyanis ez végre a települések érdekeinek is megfelelt. (II. 111.) Rákóczi Ferencet sem kímélte. O „hatalmába kerítette egész Magyarországot és dölyfösen megtette magát a fellázadt sokaság vezérének, sőt csaknem királyának." A jelzők súlyosságával ő is tisztában volt: „nem azért, hogy bárkit is mocskoljunk, hanem azért, hogy figyelmeztessük az utókort azokra, akik amaz időkben a leggonoszabbak ... voltak" (I. 196.) Teljes pontossággal nem ítélhetjük meg, milyen mértékben befolyásolta az írását saját meggyőződése, vagy mennyire játszott szerepet a Bécsnek, a cenzúrának való megfelelés vágya. A motivációk között valószínűleg mindegyik megtalálható, egyértelműen kiérezhető azonban a műből a személyes felháborodás. Bél személyes élményeit ebben az 74