Levéltári Szemle, 56. (2006)

Levéltári Szemle, 56. (2006) 3. szám - MÉRLEG - Vonyó József: A forradalom és okai – Nagy Imre nézőpontjából: Nagy Imre: Snagovi jegyzetek. Gondolatok, emlékezések 1956–1957. Szerk. Szántó László, Vida István. Budapest, 2006 / 74–77. o.

mániái fogságban töltött időszakban — korábbi véleményének megváltoztatására, avagy csak a megfogalmazások jellegének módosítására sarkallva a Gondolatok, emlékezések szerzőjét. Ebből az alaphelyzetről kiindulva mutat rá a legfontosabb pontokon Nagy Imre téves értékeléseire, vagy tudatos torzításaira, s ez utóbbiak fent jelzett okaira. Többek között arra: miként és miért tünteti fel az 1953. júniusi fordulatot a pártellenzék fellépése következményének, s ezzel — implicite — saját érdemének. Nagy Imre beállítása szerint az általa vezetett ellenzék — a párttagság nagy többsége által támogatva — önerejéből kerekedett a sztálinista Rákosi-Gerő-klikk fölé. Elhallgatva az általa is tudott, ma már közismert tényt, hogy ez is a szovjet pártvezetés diktátuma volt. Ugyanígy eltúlozza a kommunisták, párttag munkások részvételét, kezdeményező és („vezető") szerepét a tömegmegmozdulásokban, a forradalmi szervezetekben, a fegyveres harcokban. Nagy Imre írását azonban nem ezek a tévedésen vagy taktikai megfontolásokon alapuló megállapítások jellemzik, hanem a forradalom és körülményeinek sok szempontú és mély elemzése. Ezekből csupán példaként említhetünk fel néhány elemet. Alaptézise a forradalom kezdetén kialakult helyzet megoldásával kapcsolatos két koncepció megítélése. Szerinte helytelen, sőt bűnös volt — azt ellenforradalomnak minősítve — „fegyveres alakulatok igénybevételével vérbe fojtani minden népi megmozdulást". Mivel „a szocialista demokratizmus, valamint a nemzeti függetlenség és szuverenitás követelései, a szocializmus vívmányainak továbbfejlesztése alkotta a fő célkitűzéseit, népi forradalmi mozgalomnak kell tekinteni — írja a magyarországi forradalomról — (...) apártnak (...) annak élére kell állnia (...), és (...) a legszélesebb nemzeti erők egységére támaszkodva biztosítani kell a szocializmus felé való békés, nyugodt és emberséges előrehaladás feltételeit" (55. oldal). Később úgy értékelte, hogy „a nemzeti sérelmek orvoslása, a független, szuverén és egyenjogú lét megteremtése" volt az események „alapvető eszmei tartalma és fő politikai, valamint harci célkitűzése" (170. oldal). Ezért nem a magyar társadalom megmozdulása tekinthető ellenforradalomnak, hanem annak eltiprása. „A kibontakozás demokratikus lehetőségeit" semmisítette meg november 4. írta. Ebből kiindulva a szovjet beavatkozást indokolatlan agressziónak tekintette, mert Magyarországon nem „ a szocializmus ügye forgott veszélyben, hanem az orosz nagyhatalmi érdekeket szolgáló sztálinista politika, valamint a nemzetközi kommunista mozgalom eszmei és politikai irányításának moszkvai monopóliuma. " A Varsói Szerződés pedig nem más, tette hozzá, mint „ a szovjet nagyhatalmi soviniszta törekvések eszköze. " (80. oldal) A szovjet katonai fellépést nem a szocializmus, hanem a sztálinizmus védelmezéseként értelmezte. Arról pedig így nyilatkozott: „Sztálin hibáit, elméleti-elvi, politikai és gyakorlati tevékenységét antimarxista nézetek összefüggő, egységes rendszerféjnek" kell tekinteni. Ezért „a nemzetközi munkásmozgalomra, a leigázott népek szabadságharcára, a szocializmus jövőjére a jelenlegi időszakban a legveszedelmesebb és legkárosabb eszmei-politikai irányzat és mozgalmi módszer a sztálinizmus. " (111. oldal) Eme ártalmas politika megtestesítőjeként teszi felelőssé az országban kialakult helyzetért a régi, Rákosi-Gerő-féle pártvezetést. Kádárt is azért ítéli el, mert nem állt egyértelműen a Nagy Imre körül csoportosult ellenzék mellé, árulásával pedig a sztálinizmust visszaállító szovjet vezetés kiszolgálójává, eszközévé vált. Ebben a megközelítésben nevezte az októberi-novemberi eseményeket — az utóvédharcokat is beleértve — „magyar nemzeti felszabadító forradalomnak", „nemzeti sza76