Levéltári Szemle, 55. (2005)

Levéltári Szemle, 55. (2005) 3. szám - Sipos András: A Nemzetközi Levéltári Tanácsról / 25–31. o.

kiemelt szerepet fognak játszani a nemzetközi szervezetek, melyek levéltári anyagának fennmaradása, szakszerű kezelése csak a szakma „nemzetköziesedése" esetén biztosítha­tó. A kezdeményezést az Egyesült Államok levéltári vezetői vették kézbe. Solon J. Buck, a Nemzeti Levéltár vezetője és az Amerikai Levéltárosok Szövetségének elnöke a Szövetség 1946. évi kongresszusán a nemzetközi szervezetek, elsősorban az ENSZ levél­tári intézményrendszerének kiépítése mellett, a szakma nemzetközi szövetségének létre­hozását is sürgette, amelynek a világszervezet tudományos és kulturális szakosított szer­vezetéhez, az UNESCO-hoz kell kapcsolódnia. Buck rámutatott, hogy az emberiség levéltári öröksége egységes egésznek tekinthető, melynek csak része az egyes nemzetek saját öröksége: „Valamely fontos irategyüttes megsemmisülése bármely országban, va­lamennyi ország számára veszteséget jelent.... és utólag nem sokat számít, hogy a veszte­séget atombomba, hozzá nem értő kezelés, vagy puszta nemtörődömség okozta-e. A mai nehéz időkben a levéltárak megmentése aligha lehetséges anélkül, hogy minden ország levéltárosai nyíltan és teljes mértékben megosszák egymással elveiket, módszereiket, az eszközöket és a technikát." A szakma nemzetközi szolidaritását és elmélyülő együttmű­ködését egyben fontos és hatékony eszköznek tekintette a szélsőséges, pusztító naciona­lizmus elleni harcban: „Az a tudomány, amely egyetlen ország levéltári anyagából merít, aligha lehet másmilyen, mint nacionalista és egyoldalú. Ennek ellenszere csak az lehet, ha az eredeti anyagokhoz, bármely országban legyenek is, szabad hozzáférést biztosí­tunk, másrészt a fotómásolatok készítése és cseréje." 2 A Buck által megfogalmazott törekvés találkozott az UNESCO politikájával, amely­ben helyet kapott a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) létrejöttének támogatása. 1948. június 29.—július 3. között az UNESCO párizsi központjában ülésezett az a nem­zetközi értekezlet, amely a Nemzetközi Levéltári Tanács alakuló közgyűlésének nyilvání­totta magát, és elfogadta az ICA alapszabályát. Az elfogadott alapszabály lényeges kér­désben eltért a tárgyalás alapjául szolgáló amerikai tervezettől. Míg a tervezet valameny­nyi levéltári intézménynek, szervezetnek és szövetségnek teljes jogú tagságot biztosított volna, az elfogadott alapszabály az országok képviselőire korlátozta a szavazati jogot. Az új szervezet talpra állásához fontos volt az UNESCO támogatása. így természete­sen adódott, hogy az állandó titkárságot is Párizsban állítsák fel, és kezdetben az elnöki posztot is az Archives de Francé igazgatója töltötte be. Ilyen előzmények után hívták össze hivatalosan az első, a brüsszelit is beszámítva valójában a második nemzetközi kongresszust 1950 augusztusára Párizsba. Az ICA folyamatos munkája érdekében az első és legfőbb feladat az információ­áramlás megszervezése volt. Kialakították a levelezői hálózatot, és 1951-től kiadták az ICA nemzetközi folyóiratát, az Archívumot Rövidesen felmerült az igény a vezető levél­tárosok személyes találkozási alkalmainak sűrűbbé tételére. Ezt szolgálta egy új fórum, a Nemzetközi Levéltári Kerekasztal-konferencia (CITRA), amelyet első ízben szintén Pá­rizsban rendeztek meg 1954-ben. A Kerekasztal-konferencia keretében, amely azóta is folyamatosan működik az ICA égisze alatt, de bizonyos szervezeti önállósággal, a kong­resszusok közötti években tanácskoznak az országos levéltárak (levéltári szervezetek) első emberei és az országos szakmai szövetségek elnökei, kiegészülve az ICA végrehajtó Idézi BROEK, JAN VAN DEN: i. m. 39. 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom