Levéltári Szemle, 54. (2004)

Levéltári Szemle, 54. (2004) 4. szám - Hermann István: Rajczy Pál (1926–2004) / 80–81. o.

RAJCZI PAL 1926-2004 Közvetlen munkatársaként is megdöbbenve fogadtuk a váratlan hírt, életének 79. évében eltávozott közülünk, szeptember 28-án éjjel hazatért szeretett Teremtőjéhez kollégánk, barátunk, Rqjczi Pál ugodi plébános, a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár igazgatója. Ismertük megromlott egészségi állapotát, hiszen ebben az évben Krisztus feltámadását kényszerűségből a pápai kórházban ünnepelte, majd nyár végén ismételten itt látogathattuk meg. Ekkor azonban még nem tudtunk egyre súlyosabbá váló betegségéről, vesedaganatáról, amely alig pár hét leforgása alatt testileg elgyengítette, és végül halálát okozta. Betegsége kimenetelét illetően nem voltak kétségei, hiszen több mint egy évtizede lelki vezetője volt a bakonyszűcsi Daganatos Betegek Rehabilitációs Lelki Otthonának, ahol nap mint nap szembesült ezzel a betegséggel. Isten igazságos ítéletébe vetett hitét, jó kedélyét, valamint orvosaiban való bizalmát ennek ellenére sem vesztette el. Rajczi Pál 1926-ban született Pécsett, családja azonban Nagyberkiben élt. Édesapja és felmenői több generáción keresztül csizmadiamesterek voltak. Kaposváron szentelték pappá 1949-ben. 11 évi káplánkodás után, ami alatt szolgált a veszprémi egyházmegye legkülönbözőbb részein, Nágocsra került plébánosnak. Két év elteltével, 1962-ben azonban az egyházi szolgálattól államilag eltiltották. Ennek okait kutatva előszeretettel mesélt bélyeggyűjtő szenvedélyéről, és az ehhez kapcsolódó perről(!), amikor is államellenes összeesküvéssel vádoltak meg több bélyeggyűjtő katolikus papot. Az eltiltás két esztendeig tartott, ekkor a veszprémi püspökség felsőörsi szőlőjében élt, és többek között az egyházmegye 1963. évi sematizmusát készítette el. Ebben az időben ébredt fel a történelem iránti érdeklődése, ami az 1964 után ismét ellátott egyházi tisztségek mellett az egyházmegye levéltárában végzett, eleinte alkalomszerű, majd rendszeres munkához vezetett. 1967-ben ismét plébánosi kinevezést kapott. Ugodra került, ahol egészen haláláig szolgált. Emellett 1981-től kerületi esperes, 1983-től pápai főesperes volt 1990-ig. 1996-tól székesegyházi kanonok. A Veszprémi Püspöki és Káptalani Levéltárnak hivatalosan 1987-ben lett a munkatársa, tíz évvel később, 1997-ben pedig igazgatójává nevezték ki. Levéltárosi munkássága két csomópont körül sűrűsödött. Az egyik, amelyet még a levéltárba kerülése előtt, az 1960-as, '70-es években kezdett meg, a levéltári anyag rendszerezése, kutatási segédletek készítése volt. Neki köszönhető, hogy a leggyakrabban kutatott anyagok, az egyházlátogatási jegyzőkönyvek, az Acta parochialia, a Testamenta parochorum és a levéltárnak számos más sorozata darabszintű mutatóval rendelkezik. Munkásságának másik súlypontja a plébániák veszélyeztetett anyagának felmérése, és lehetőség szerinti begyűjtése volt. Erre a témára esperesként figyelt fel, amikor látogatásai során tapasztalta a történeti iratanyag mostoha sorsát az egyes plébániákon. Megindította a 19. századnál régebben keletkezett anyakönyvek összegyűjtését és restaurálását. E rövid emlékezés nem lenne teljes, ha nem idézném fel néhány személyes emlékemet is igazgatómról. Fiatal, szinte unokája korú munkatársaként egy kissé bizalmatlan embert ismertem meg benne. Bizalmatlant a munkással, és bizalmatlant az emberrel szemben. Mindez azonban nem párosult zárkózottsággal, így nemcsak hagyott, de keresett is lehetőséget a megismerkedésünkre. Beszélgetéseink során kíváncsi volt véleményemre, és előfordult, hogy heves vitába szálltunk a magunk igazáért. Az életkorbéli 80