Levéltári Szemle, 54. (2004)

Levéltári Szemle, 54. (2004) 2. szám - Gerics József–Ladányi Erzsébet: Királyeszmény–Szent István–Európa (Szent István királlyá avatási szertartásának honi jelentősége és európai háttere) / 3–14. o.

repperiuntur propter accepti ministerii sacramentum.)".

31 (Ebből a fogalmazásból kitűnik, hogy a korszak teológiája a szentség és szentelmény későbbi megkülönböztetését nem ismerte. A tanfejlődés szempontjából ez lényeges körülmény!) A vizsgált szövegek ószövetségi és újszövetségi példákon mutatják be, hogy természete szerint a király és a (fő)pap is ember, ám felkenése által, az isteni kegyelem által Isten felkentjévé és istenné válik maga is. Előképei voltak ők az Ószövetségben Krisztusnak, aki maga Isten és ember, király és főpap egy személyben. A királyi és főpapi mivolt érvényes a felkent királyra és főpapra egyszerre, de nem abban az értelemben, hogy a pap az emberi lelket, a király pedig a testet kormányozná. A test és lélek ugyanis egymás nélkül nem lehet meg. A pap és a király Krisztus szerepét tölti be és képét viseli. 0 az egyetlen igazi király és az egyetlen igazi pap: az egyik azért, hogy minket kormányozzon, a másik azért, hogy Istent irántunk kiengesztelje. A névtelen szerző legfontosabb teológiai mondanivalóját Krisztusról így adja elő: „Krisztus ugyanis Isten és ember, az igazi és legfőbb király és pap. Király, de az istenség örökkévalóságától. Nem teremtetett és nem alkottatott, az Atyánál nem alacsonyabb rendű vagy különböző, hanem egyenlő és egy az Atyával. Pap pedig az emberi mivolt felvételéből, Melkizedek rendje szerint; alkottatott és teremtetett, s ezért kisebb az Atyánál. 0 aszerint, hogy király, teremtett mindent, igazgat mindent, s egyszerre kormányozza az embereket, és az angyalokat üdvözíti; aszerint pedig, hogy pap, pusztán megváltotta az embereket, hogy magának uralkodótársaivá tegye. Ez ugyanis a teljes szándék, amiért pap lett. S magát ajánlotta fel áldozatul, hogy az embereket királyságának és királyi hatalmának részeseivé tegye. Mert az írások mindenhol a mennyek országát (= királyságát) emlegetik, papságát pedig sehol. Ebből tehát világos, hogy Krisztusban nagyobb a királyi hatalom, mint a papi, és előbbre való annyival tudniillik, amennyivel istensége nagyobb ember-voltánál, és előbbre való."

32 A szigeti koronázási szertartások és szövegeik, amelyek fontos elemét alkotják a Normann (York-i) Anonymus mondókájának, jelen voltak az Egbert-ordo által képviselten István király avatásán. Ez a szertartásrend világosan főpap-fejedelemnek nevezte a királyt. Ez a főpap-fejedelmi jogállás nyilvánult meg Istvánnak a merseburgi krónikás püspök által is megörökített hazai püspökségalapításaiban, egyszersmind a nagyobb legendájában feljegyzett olyan tevékenységében, amelyet történetíróink — Tóth Zoltán nyomatékos érvelése ellenére — nem méltatnak figyelemre. A nagyobb legenda ti. megkoronázásának és törvényhozásának előadása után megírja Istvánról: „Annak bizonyítására pedig, hogy ö annak a békességnek a fia, amellyel Krisztus egyesítette a világot, kézjelével ellátott és időtálló kötelezésként hagyta utódaira: ellenségként senki ne törjön másra, ellenfelét senki bírósági eljárás nélkül ne bántsa, senki özvegyeket és árvákat ne sanyargasson."

33 Ez az István kézjegyével ellátott elkötelezés nézetünk szerint nem azonos a Legenda maior-ban szintén említett törvényeivel. Sokkal inkább a királynak koronázása után írásba foglalt, ahhoz hasonló hármas „parancsára (praeceptum)" gondolhatunk az idézett adat alapján, mint amilyent a koronázási szertartás záró szövegeként az Egbert- és több más szigeti ordo is tartalmaz. Ez utóbbi a következőket írja le: 31 Liber gratissimus c. 10. MlGNE, J-P.: Patrologia Latina. 145. köt., 103. hasáb. 32 PELLENS, K.: i. m. 134. 33 SZENTPÉTERY, EMERICUS.: Scriptores rerum Hungaricum. II. köt. Bp., 1938-37. 384.; TÓTH ZOLTÁN: i. m. 79-83. 12