Levéltári Szemle, 53. (2003)
Levéltári Szemle, 53. (2003) 4. szám - HÍREK - Szabó Bence: Levéltári Nap Bács-Kiskun megyében / 78–83. o.
vagyonának kárt okozó bűneseteket, csakúgy, mint az elöljárók tekintélyét csorbító „széksértést", rágalmazást vagy káromkodást, de mindennaposak voltak a házasságtörök, paráználkodók ellen hozott ítéletek is. A 19. sz. közepén alkalmazott — alapvetően feudális jegyeket viselő — mezővárosi büntetőjogi gyakorlat a század második felében jelentős változásokon ment keresztül, alkalmazkodva a polgári korszak értékrendjéhez. Petemé Fehér Mária, a rendező intézmény fölevéltárosának előadása nyomán Kecskemét környékének 19. századi betyárvilága elevenedett meg a közönség előtt. Számos peranyag, krónika szövegének felidézésével az előadó plasztikusan érzékeltette hazánk polgári kori fejlődésének anomáliáit. A betyárvilág egészen az 1870-es évek elejéig szinte zavartalanul virágzott Kecskemét környékén csakúgy, mint az Alföld más régióiban, miközben megindult az ország felzárkózása Európa fejlettebb részéhez, és modernizálódott az élet szinte minden területe. A betyárvilágot egy sajátos idilli képzet vette körül, hiszen megítélése összekapcsolódott azzal, hogy a szabadságharc 1849. évi leverését követően sokan elmenekültek a megtorlások és kény szerbesorozások elöl. A bujdosókból, az osztrák hadseregből tömegesen dezertáló magyar katonákból vagy éppen a föld és igaerö hiányában megélni képtelen szegénylegényekből betyárcsoportok alakultak. Az üldözötteket övező romantikus népi életérzések elevenedtek meg a betyárok tetteiről emlékező nótákban, balladákban. A levéltárakban őrzött iratok tanúsága alapján a valóság teljesen más képet mutatott: ha a szükség úgy hozta, kiraboltak, megkínoztak szegény sorúakat is, a gazdagabb zsákmány reményében azonban elsősorban a nagyobb vagyonnal bíró gazdákat, hatósági vagy postai szállítmányokat fosztották ki. A 19. sz. híres betyáralakjai: Angyal Bandi, Zöld Marci, Sobri Jóska fosztogattak, raboltak, olykor gyilkoltak. A betyárok „garázdálkodását" a kormányzat évtizedekig nem tudta felszámolni, hiába járták a határt a csendbiztosok és a pusztázó hadnagyok (pandúrok), akiket 1852-ben csendőrök váltottak fel. A rablások elharapózása miatt katonai rögtönítélő bíróságot is felállítottak. Ám hiábavalónak bizonyultak a kemény intézkedések, az is előfordult, hogy a rablók bemerészkedtek a városokba, és bántalmazták az elöljáróság tagjait. Sokat jelentett, hogy a betyárok olykor lakossági támogatást és rokonszenvet élveztek. Voltak pásztorok, akik tavasztól őszig bújtatták, mások a tanyákon rejtették el őket, de sokakat megfélemlítettek, így nem is gondoltak a betyárokkal való szembeszállásra. Az 1860-as évekre a közbiztonság annyira megromlott, hogy majd minden megye kérte a rögtönbíráskodási jog engedélyezését. A kiegyezést követően gróf Ráday Gedeon királyi biztos vette kézbe a rendteremtést, aki eredményesen szervezte meg a bűnbandák felszámolását. így sorra fogták el a korábbi, felderítetlen rablási, rablógyilkossági esetek tetteseit, és lényegében egy évtized leforgása alatt meg is szilárdult a közbiztonság az Alföldön. Eközben a szervezett és hatékony bűnüldözés mellett olyan társadalmi, politikai változások is végbementek, amelyek idővel lehetetlenné tették ennek az életformának a folytatását. Tánczos-Szabó Ágota, szintén Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltárának munkatársa a levéltárban őrzött népbírósági anyagban végzett kutatásairól számolt be előadásában. Az országban 25 ilyen jellegű bíróságot hoztak létre 1945-ben, közülük hármat (Kalocsa, Kecskemét és Baja) a Duna-Tisza-köze déli részén. A háborús vereséget követően a győztes nagyhatalmak megkövetelték az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények szankcionálását. A magyarországi népbíróságok a rendes bíróságok mellett működő különtanácsként álltak fel abból a célból, hogy a politikailag— 81
